Decemberben ismét a nagyközönség elé lépett a Vágtázó Halottkémek – eredeti nevével ráadásul, hiszen ne feledjük, hogy az utóbbi években Vágtázó Életerő néven működött a formáció aktuális felállása. A zenekar ott folytatta, ahol éppen abbahagyta, a lendület megszakadásának szemernyi jelét sem mutatva az időközben velük együtt felnőtt közönség számára. És jöttek újak, egy másik generáció, akiknek befogadói attitűdjéhez már nem tapadhatott az évtizedekkel ezelőtti valóság, sőt, adott esetben még emlékük sem lehetett a szabadság létrejöttét megelőző időkről. Sokan vagyunk, akik nem tapasztaltuk saját bőrünkön az elnyomást; akik nem éreztük, mit is tesz az ember lelkével a saját jóváhagyásával létrejött, tudatos létét napról napra meggyalázó mocskos alkuk folyamatos újrakötése.
Ám a VHK-t mégis értem és élem, mert egyetemes értékekről szól: az elementáris szabadságvágy, az egybeolvadás a mindenség halhatatlan rendjével és az öröklét olthatatlan vágya ugyanis nem rendszerfüggő, jóval inkább az emberi lét jellegét megadó elidegeníthetetlen sajátosságok ezek. Ugyanakkor saját magunkkal is meg kell küzdenünk ahhoz, hogy tudatunkat felszabadíthassuk. A Vágtázó Halottkémek – ha új tagokkal is – ma is képes felébreszteni a lelkekben nyugvó őserőt, egyúttal élőben is prezentálni azt a hatásos rítust, amely egyszerre késztet tizenéves rockert és negyvenes családapát arra, hogy eksztatikus mosollyal járjon őrült táncot. Ez nem pusztán zene – annál jóval több. Szeánsz, amely életre kelt. Ahogy az énekes, Grandpierre Attila a színpadra perdül, üvölt, szökell, hhetetlen hatással van ma is a nézőre; aki maga is hasonló táncba fog, mint az örökifjú, közönségét sámánként delejező Grandpierre.
December huszonegyedikén a VHK egyszerre lépett fel a nyolcvanas évek másik kultikus zenekarával, a dark rocker F.O. Systemmel. Utóbbi az elmúlás zenéjét játssza, míg a VHK a születését. Előbbi a Hold, utóbbi a Nap megtestesítője. Az F.O. System a sötétségé, a VHK a világosságé. Előbbi egy nagyszerű rockzenekar – utóbbi viszont világörökségünk része. Nincs könnyű dolguk – a fényt, az életösztönt sokkal nehezebb megjeleníteni, mint az éjszakát, a vég fájdalmát. „Ez az én világom” – üvölti Grandpierre a mellékprojektként működő Vágtázó Csodaszarvas Hunok csatája-átiratában, és valahogy ez hűen jelképezi a VHK szellemiségének esszenciáját is. Az Éden visszahódítása a céljuk, ahogy dupla lemezük címe is mondja.
A VHK az ellen-posztmodern képviselője: a tájékozódásképtelenség helyett a térképet, a teljességet és a birtokba vett szabadságot nyújtja az embernek. Az elveszettség helyett az ember (ön)tudatosságának lehetőségét.
