Idén 2010-hez és 2011-hez hasonlóan újra megkérdeztük mandineres bloggereinket: hogyan értékelik röviden a 2012-es évet? A napokban posztsorozatunkban válaszolnak kérdésünkre. Rajcsányi Gellért válasza.

*

2012 az egyre nagyobb étvágyú etatizmus, az egyre aktívabb kormányzati voluntarizmus, a csak-csak kitörő kultúrharc, az ellenzéki paradoxonok és végső soron az ország egy helyben járásának éve volt. Nem örülünk.

„2010 volt az az év, amire nosztalgiával fogunk emlékezni 2011 év végén” – írta Charme kolléga két évvel ezelőtt; s állítása igaz lett, igaz 2011-re és 2012-re egyaránt. És mit is írt még? „A belpolitikai gyakorlatra egy olyan vízió nyomja rá bélyegét, amiről még a társadalmat ismerő releváns arcoknak is csak halvány sejtéseik vannak. A helyzetet súlyosbítandó a miniszterelnök ezt nem nagyon köti az orrunkra, csak a szemmel láthatóan megbabonázott és néha már-már fanatikusnak tűnő környezetére. Akkor most azon múlik az ország sikere, hogy ez a vízió életképesnek bizonyul-e rövidtávon? Mert akkor ajjaj, aszondom. A jó kormányzati teljesítmény fontos része egy nemzet megerősödésének, rendben, legyen így. De azt senki ne gondolja komolyan, hogy a gazdaság és a valódi civil szféra erejénél több. Mert akkor baj van. 2010 a kormányzati tekintély megerősítéséről szólt, legyen így, de ha 2011 nem a kormányzat és a gazdaság partnerségéről fog, akkor oltári nagy lesz a baj.”

Nem is tudom, mit lehet ehhez hozzátenni 2011 és 2012 ismeretében. Talán csak pár rövid bekezdést.

Etatizmus: ösztönösen távolságtartó vagyok mindenféle bürokráciával szemben; de ahogy eddig, úgy ezután sem akarok az együgyű állam-ellenesség propagandistájává válni. Az államnak megvan a maga szerepe és feladata, és a 2008 óta tartó nemzetközi gazdasági válságban sokfelé újraértékelték az állam, a piacok és a társadalom viszonyrendszerét. Kérdés, hol van az újraszabás határa, és milyen hatásokkal jár mindez. A magyar kormány 2010 óta az egyik legkülönösebb kísérletet végzi a nyugati világban: az unortodoxia varázsszava mögött minden lehetséges területen központosít, államosít. Az 1990-ben létrehozott, széles jogokkal rendelkező hazai önkormányzati rendszert a feladat- és hatáskörök gyors elvonásával, adósságátvállalással és egyéb intézkedésekkel összezsugorította. A kormány láthatóan a minél magasabb szintű, minél koncentráltabb döntéshozatalban hisz. Az bizonyos, hogy pont az ellentétét teszik a minél kisebb (de meglévő feladatait kiválóan elvégző), a polgár és a piaci szereplők életéből, tevékenységéből minél jobban kivonuló államról, a decentralizációról, a szubszidiaritásról, valamint az egyéni és közösségi önszerveződés erősítéséről vallott elképzeléseinknek.

Voluntarizmus: nagyüzemi jobber jozefinizmusról írtam 2010-ben és 2011-ben is; és a felülről érkező, lefelé átnyomott, ad hoc bejelentett, villámgyorsan lebonyolított, népboldogítónak és országjavítónak szánt drasztikus lépések minden eddiginél mélyebben beleavatkoztak amúgy is kuszált közviszonyainkba. És igen, van, ahol erre szükség volt: a devizahitelesek helyzetének megroppanása olyan veszély volt, ami miatt szükségessé vált az állam beavatkozása, és végül a bankokkal együttműködve (!) sikerült megoldásokat, menekülési útvonalakat kínálni a hitelcsapdában vergődőknek. A jogalkotásban, az egyes gazdasági szereplőkkel, társadalmi csoportokkal, civil szférával való kommunikációban és az őket érintő döntéshozatalban viszont gyakran voltunk tanúi a párbeszéd-képtelenségnek, az egyeztetések hiányának, az előkészítetlenségnek, miközben hatalmas volumenű döntésekről volt szó. Persze 2010 óta már ehhez is hozzászokhattunk, de ez inkább a fásultság és a beletörődés hozzászokása: a Fidesz a kétharmad birtokában ezt az utat választotta a kormányzáshoz. A választók pedig majd választanak 2014-ben.

Kultúrharc: hiába voltak fogadkozások és törekvések arra, hogy az örök magyar kultúrharcot megspóroljuk a 2010 utáni, amúgy is konfliktusos időszakban, 2012-ben végül csak kitört a kampf, s az árok két oldalán egymásnak estek veterán és sajnos fiatalabb harcosok is. A Nyírő-ügy és az MMA története is mutatja, a kormány még adós egy érvényes, átfogó, 21. században vállalható jobboldali, konzervatív kultúrpolitika kialakításával. Addig marad a foci, és a jól előszobázó és fülekbe suttogó old school udvaroncok alkalmi helyzetbe hozása; miközben baltával faragják a kultúra elefántcsonttornyait.

Ellenzéki paradoxonok: az elképesztő konfliktusokkal és átalakításokkal járó két és fél év ellenére a kormánypártok egy-egy vereség, illetve a támogatottság csökkenése ellenére még mindig helyzetben vannak, s szó nincs arról, hogy immár egy erős és egységes ellenzék szorítaná sarokba őket. Az ellenzék önsorsrontó paradoxonjait már a 2010-es választások után látni lehetett, és sok elhatározás és nekibuzdulás ellenére még 2013 első napjaiban is szinte ugyanott tartanak. A Jobbik saját radikálisainak és innen-onnan érkezett saját emberanyagának a foglya. Mérsékelt, mértékletes politizálással a közép felé erősödhetne, de akkor elveszítené radikális hangadóit. Az egybites, lebutított radikalizmus képviseletével viszont a közép és a képzett rétegek felé válik vállalhatatlanná. Az LMP 2012-ben egyszerűen meghasonlott, de hitelességét megőrizte, kérdés, mire lesz elég mindez 2014-ben. Az MSZP-nél megvan még bizonyos szervezeti erő, Mesterházy Attila meglepő politikai tehetséggel akadályozta meg a teljes széthullást. Gyurcsány és DK-ja továbbra is megy a maga feje után. Az Együtt 2014 a lendületes őszi kezdés után egy újabb ellenzéki minipárt szerepébe látszik csúszni, tegnap például az MSZP és a DK társaságában ábrándozott elvtársias légkörben egy új(nál is újabb) alkotmány lehetőségéről. A civilek civilkednek, álcivilek álcivilkednek, kimaradni próbálva a politikai küzdőtérből – miközben a politika, a kormányzás kérdése mégis csak abban a küzdőtérben dől majd el. Az ellenzék paradoxonjait még mindig nem sikerült megoldani. Eközben – s talán éppen emiatt – a kormányra nehezedő, az ellenzéket segítő nemzetközi nyomás enyhült, bár nem a kiegyezés, inkább csak a fegyverszünet enyhülése ez.

Helybenjárás: mit számít azonban a kormány vagy az ellenzék állapota, amikor az ország helyzetéről van szó? 2012-ben sem jött el az elrugaszkodás, a kibontakozás éve, jött helyette a recesszió. Hiába az egykulcsos adó jobboldali vívmánya melletti kitartás, a 2013-as kisadózástól remélt kisvállalkozói tehercsökkenés; hiába a hiány bármilyen eszközzel történő lefaragása és az államadósság elleni helyes harc, ha mindez satufékkel párosult a gazdaságban. A beruházások siralmas szintje, a bankokból történő forráskivonás, az infláció beindulása gyenge évet hozott. Jövőre már a stagnálás is örömhír lenne, bár lehet, hogy a stagfláció remek konstellációja vár mindannyiunkra. És közben húznak el mellettünk a térségbeli, ortodox gazdaságpolitikát folytató riválisok, a Nyugat rapid hanyatlásának elmaradásáról nem is beszélve. It's the economy, stupid, ugye: 2014-ben mindenki a saját bőrén fogja érezni, négy év után mire jutott az unortodox gazdaságpolitika. Helybenjárásért kár volt négy évet a világrend elleni küzdelemre fordítani.

Zárom azzal, amivel két éve is: egyszer valakik azt mondták a jövőre nézvést, „van más választás: a polgári Magyarország.” Ennyi.