Visszalépett a Prima Primissa díjra való jelölésétől Rostás Árpád, roma származású vándorasztalos. Mint a Nol.hu-nak nyilatkozta, többek között az őt a díj kapcsán ért megaláztatások miatt. Bár ennél többet nem szeretett volna mondani, így egyelőre sok kérdéses pont akad – az viszont így is sajnálatos, hogy erre a lépésre szánta el magát. Joga van persze így dönteni, de azt is egyértelműnek gondolom, hogy a legkiválóbbaknak járó díjával nem csak a magyar népművészet továbbörökítéséért tevékenykedők előtt, hanem az egész cigány társadalom, sőt, mindannyiunk előtt példaként állhatott volna.
„A cigányságnak akarok mindenekelőtt példát mutatni. Mert azt láttam, hogy úgy telt el a húsz év, hogy a cigány kisgyerek felnővén azt látta, az apja nem dolgozik, nincs munka, nem tud menni, most meg a gyerek tartja el a szülőket” – mondta el a gyermekkorában intézetben nevelkedett Rostás, aki restaurátori papír nélkül is olyan helyekre jutott el és hagyta ott a kézjegyét, mint Versailles, a Louvre, angol és német kastélyok, és a rendszerváltás éveiben még a Parlament üléstermének felújításában is részt vett.
„A fa ajándék, melyet ember élete szépítésére kapott a természettől” – Rostás Árpádnak minden szavából árad a munkája iránt érzett tisztelet; a paloták, kastélyok és templomok kulturális öröksége melletti felelősségteljes elköteleződés. A tavaly Magyar Örökség-díjjal jutalmazott vándorasztalos emellett minduntalan a régi mesterekre hivatkozik, akikkel kapcsolatba kerülhet egy-egy fabútor felújítása során, s akiknek üzenetét megértheti akkor, amikor sajátos technikája segítségével hozzálát egy szlavón tölgyből készült étterem vagy a Napkirály barokk kori parkettájának restaurálásához.
A Gyarmathy Líviának köszönhetően '95-ben az A lépcső című dokumentumfilmben is megörökített Rostás életútja példa lehet mindenki számára, hogy kemény küzdelemmel és tenni akarással ki lehet törni ebben az országban a szegénységből, egyúttal az elért sikerekkel kivívni mások elismerését is. Mert az intézetből világvárosokig és világhírű kastélyokig, valamint a széleskörű szakmai elismerésig eljutni (úgy, hogy mindezt évek hosszú munkájával, szakirányú képzettség nélkül vitte véghez!), az bizony mindenképpen respektálandó teljesítmény. A Népszabadság riportja pedig arról számol be, hogy a hétesi roma gettó lakóit is küzdelemre és kemény munkára buzdító Rostás élete fő művének egy templom megépítését tekintené szülőfalujában, Nágocson. De arról is hallhattunk már, hogy egy reneszánsz stílusú, magyar címerrel is ellátott trónszékkel szeretné megajándékozni a mindenkori pápát, melyről már a Vatikánban is tudnak.
A tántoríthatatlan életútjával példát állító Rostás most mégis visszalépett a lehetséges siker kapujában – ha valóban a megaláztatások miatt tette, az végtelenül elszomorító. Remélem, a további elismerések ettől még nem fogják elkerülni a nemzetközi hírű, hazánk és Európa kultúráját szerető és tovább éltető asztalosművészt.
