„Szüntelenül aggódott – okkal vagy ok nélkül – az egészsége miatt: ebben gyökeredzett az önsajnálat, amely lassacskán egész valóját betöltötte, s amelyet életének minden mozzanata táplált. Már igen korán rászokott, hogy előadja a »történetét«, ahogy nevezte, így próbálva rokonszenved ébreszteni maga iránt, főleg jó családból való nőkben. (…)
Az önsajnálat mögött mérhetetlen önteltsége terpeszkedett; úgy érezte, ő egészen más, mint a többi ember, mind a szenvedéseit, mind a képességeit tekintve. Ezt írta: »Ugyan miben hasonlít a ti nyomorúságotok az enyémhez? Az én helyzetem egyedülálló, példa nélkül való az idők kezdete óta…« (…) »Döbbenten távoznék ebből az életből, ha megtudnám, hogy van nálam jobb ember.« (…) »Az utókor tisztelni fog… ez megillet engem.«
Az is Rousseau hiúságából következett, hogy úgy hitte, az alantas indulatok idegenek tőle. (…) Az igazság az, hogy gyakran neheztelt sokáig, és éreztetni is igyekezett. Az emberek észrevették ezt. Rousseau volt az első értelmiségi, aki az emberiség barátjának nyilvánította magát. De bár szerette – elvont fogalomként – az emberiséget, igencsak hajlott rá, hogy összetűzzön magukkal az emberekkel. Egyik áldozata, aki valaha a barátja volt, a genfi dr. Tronchin fel is tette neki a kérdést: »Hogy lehet az, hogy az emberiség barátja az embereknek már nem – vagy nemigen – barátja?« Rousseau azt felelte, hogy joga van megróni azokat, akik megérdemlik. (…) Egoista lévén, Rousseau a vele szembeni ellenségességet az igazsággal és erénnyel szembeni ellenségességnek tekintette. (…)
Ha Rousseau ilyen hiú, egocentrikus és összeférhetetlen volt, akkor miért keresték annyian a barátságát? Erre a kérdésre válaszolva a jelleme és történelmi jelentősége lényegéhez jutunk el. Rousseau volt ugyanis az első entellektüel, aki – részben a véletlen jóvoltából, részben ösztönösen, részben tudatosan – kihasználta a kiváltságosok bűntudatát. És ezt ráadásul egészen újszerűen tette, a gorombaságot sajátos módszerré fejlesztve. Ő volt a prototípusa a modern kor jellegzetes figuráinak, a »dühöngő ifjúság«-nak. (…)
Ahelyett, hogy leplezni igyekezett volna faragatlanságát, inkább hangsúlyozta. Erényt csinált belőle. És számítása bevált. (…) ő volt a Természet Vadembere, a rendkívül tehetséges és intelligens »Medve«, ahogy emlegették. (…) Rousseau a küllemével is kifejezte, hogy semmibe veszi a társadalmi szabályokat: keresett egyszerűséggel és hanyagsággal öltözött, ami aztán a fiatal romantikusoknak is jellemzője lett. (…) Ő volt az első torzonborz értelmiségi. (…)
Akár ösztönösen, akár nem, kitűnően értett az önreklámozáshoz: hóbortjai, otrombaságai, szélsőséges megnyilvánulásai, sőt még a perpatvarai is nagy figyelmet keltettek, és kétségkívül belejátszottak, hogy egyrészt arisztokrata mecénásai, másrészt olvasói és rajongói kegyeikbe fogadják. Jelentőségteljes tény, mint majd látni fogjuk, hogy a közönséggel való személyes kapcsolat, amely nem utolsósorban az öltözködés és küllem furcsaságain alapul, fontos eleme lesz számos vezető entellektüel sikerének (…)
Rousseau a maga nem mindennapi pszichológiai érzékével az egyik legvisszataszítóbb hibából, a hálátlanságból is erényt kovácsolt, és beiktatta megismertetésének és elfogadtatásának eszközei közé. Ő ugyanis nem ítélte el a hálátlanságot. Noha a spontaneitás hívének mutatkozott, valójában számító természet volt, s mivel valóban a legjobb embernek tartotta magát, arra a logikus következtetésre jutott, hogy mások nála is számítóbbak, és az indítékaik is aljasabbak. Ezért ha bármi dolguk van vele, igyekeznek kihasználni, neki tehát túl kell járni az eszükön. Tárgyalási alapja ennél fogva nagyon egyszerű volt: azok adtak, ő kapott. Ezt egy merész elmélettel támasztotta alá: tekintve, hogy ő rendkívüli ember, aki támogatja, önmagának tesz jót. (…) »Bármekkora áldozatot hoz is, aki vendégül lát, valójában az én adósom – az én áldozatom ugyanis nagyobb.« (…) Rousseau mindig állított kis csapdákat pártfogóinak. (…)
A hideg, kemény számítás mellett jókora paranoia is volt benne, amely nem engedte, hogy a gondtalan parazita létet válassza. Ehelyett vadul és többnyire állandóan marakodott, jóformán mindenkivel, akivel közeli kapcsolatban állt, és főképp a barátaival, s e lehangoló és ismétlődő cívódásokat tanulmányozva lehetetlen más következtetést levonni, mint hogy elmebeteg volt. (…) De kivételes írói képességei elismerést, hírnevet, sőt népszerűséget hoztak neki. Ebben annak a bizonyságát látta, hogy a már említett meggyőződése, miszerint mindig igaza van, nem szubjektív vélekedés, efelől senkinek nincsenek kétségei – kivéve persze az ellenségeit.
Ezek az ellenségek egytől egyig korábbi barátok és jótevők voltak, akik – Rousseau így gondolta, miután szakított velük – a barátság ürügyén igyekeztek őt kihasználni és tönkretenni. Az önzetlen barátság fogalma idegen volt a számára, s mivel mindenkinél jobb embernek képzelte magát, s mivel ő sosem érzett ilyet, a fortiori más sem érezhetett. Ezért kezdettől fogva gondosan elemezte, barátai minden tettét, s az első »ballépésre« nekik esett. Összeveszett Diderot-val, akinek a legtöbbet köszönhette. Összeveszett Grimmel. Nagyon gonosz és sértő módon szakított d’Épinay asszonnyal, aki a legmelegebben pártolta. Összeveszett Voltaire-rel – ez nem volt különösebben nehéz. Összeveszett David Hume-mal, aki – önértékelését elfogadva – az irodalom mártírjának tartotta, Angliába vitte, gondoskodott róla, hogy hősként köszöntsék, és mindent megtett, hogy ami hatalmában állt, hogy ez a látogatás sikeres és Rousseau boldog legyen. Több tucat kisebb ügyet is megemlíthetnénk, például a genfi barátjával, dr. Tronchinnel való összezördülését. Rousseau a legtöbb nagyobb perpatvarát roppant méretű levelekkel »alapozta meg«, kifejtve kifogásait és vágyait. Ezek a legkitűnőbb művei közé tartoznak, valóságos remekei a hamisításnak és torzításnak, amelyekben lefegyverző naivitással fabrikál bizonyítékokat, írja át a történelmet és forgatja fel az időrendet, hogy a címzettre ráolvashassa szörnyeteg mivoltát. (…)
Rousseau lassacskán meggyőzte magát, hogy amit azok követnek el ellene, akik azt állították, hogy szeretik, nem elszigetelt, hanem nagyon is összefüggő tettek. Egy messze ágazó, hosszú távú terv részei, amellyel zaklatni akarják, megfosztani a lehetőségeitől, sőt meg is ölni, és beszennyezni az életművét. (…) Nehéz nem egyetérteni Rousseau egyik legalaposabb modern kritikusával, J. H. Huizingával, aki szerint a Vallomások a ferdítéseivel és hamisításaival már csak azért is nagy csalódást okoz, mert annyira elkötelezi magát az igazság és tisztesség mellett: »Minél figyelmesebben olvassa el újra és újra az ember ezt a művet, minél mélyebben hatol bele, az álnokságnak annál több rétege mutatkozik meg.« (…)
Ennyit Rousseau igazságérzetéről. És az erényessége? (…) Saját állítása szerint olyan ember volt, aki azért született, hogy szeressen, és a szeretet tanát nagyobb kitartással hirdette, mint a legtöbb pap. Mármost hogyan fejezte ki szeretetét azok iránt, akik a természet rendje szerint a legközelebb álltak hozzá? Anyja halála már a születésekor megfosztotta a normális családi élettől. Semmit sem érezhetett iránta, mert egyáltalán nem ismerte. De családja többi tagja iránt sem mutatott szeretetet, sőt még érdeklődést sem. Apja semmit sem jelentett neki, halála nem volt több, mint öröklési lehetőség. Ekkor a rég eltűnt bátyjával is foglalkozott egy ideig: holttá kellett nyilváníttatnia, csak így lehetett az övé a család pénze. (…)
Mivel Rousseau nagyrészt a gyereknevelésre vonatkozó elméleteinek a révén vált híressé (…), különös, hogy a való életben oly kevéssé érdekelték a gyerekek. Semmi jele tudniillik, hogy tanait igazolandó tanulmányozta volna őket. (…) Érdemes hangsúlyozni, hogy sorsukra hagyta a gyerekeit, nem csak azért, mert ez a legkirívóbb példája az embertelenségnek, hanem azért is, mert szerves része annak a folyamatnak, amely politikaelméletét és az állam szerepéről vallott felfogását kialakította. Rousseau ugyanis elhagyott gyereknek tekintette magát. Bizonyos értelemben sohasem nőtt fel egészen, élete végéig gyerek maradt. (…) Azok közül, akik kapcsolatba kerültek vele, sokan – például Hume – gyereknek látták. Először azt hitték, ártalmatlan, könnyen kezelhető gyerek, aztán rájöttek – miután ráfizettek –, hogy egy roppant éleselméjű, gátlástalan és kíméletlen bűnözővel van dolguk. Mivel Rousseau gyereknek érezte magát, nem nevelhette fel ő maga a gyerekeit. Valaminek át kellett venni a helyét, és ez a valami az állam volt, az árvaház formájában.
Ennél fogva, jelentette ki, amit tett, »jó és ésszerű megoldás« volt. Pontosan az, amit Platón ajánlott. (…)
Az a körülmény, hogy Rousseau szülőként gyalázatosan viselkedett, hamis morális érvek különös láncolatával kötődik ideológiai magzatához, a későbbi totalitárius államhoz. Rousseau politikai eszméit mindig kérdőjelek vették körül, mert meglehetősen következetlen író volt, munkáiban nyüzsögnek az ellentmondások. (…)
A Rousseau-féle általános akarat, noha ő a szabadsággal hozza összefüggésbe, lényegében autoriter, önkényuralmi eszköz, Lenin »demokratikus centralizmusának> korai előképe. (…) Rousseu állama nem csupán autoriter, hanem totalitárius is, mivel az emberi tevékenység minden területét szabályozza, a gondolkodást is beleértve. A társadalmi szerződés értelmében az egyén köteles »lemondani önmagáról és minden jogáról az egész közösség javára« (vagyis az állam javára). (…) Az az államterv, amit Rousseau Korzika számára felvázolt, sok tekintetben előrevetíti azt, amit a Pol Pot-rezsim ténylegesen megpróbált a valóságba átültetni Kambodzsában, s ez korántsem meglepő, mert vezetői, akik Párizsban végezték az egyetemi tanulmányaikat, nagyon jól ismerték Rousseau eszméit. (…) Ez pedig Mussolini fasizmusának alaptételét vetíti előre: »Mindent az államon belül, semmit az államon kívül, semmit az állam ellen.« (…)
Hume, aki kezdetben »kedvesnek, szerénynek, melegszívűnek, önzetlennek és páratlanul fogékonynak és érzékenynek> találta, miután jobban megismerte, »szörnyetegnek« nevezte, »aki azt képzeli, ő az egyetlen fontos ember a világon>. Diderot, hosszú kapcsolatuk tapasztalatait összegezve, így nyilatkozott róla: »Rousseau álnok, hiú, akár a Sátán, hálátlan, kegyetlen, képmutató és csupa rosszindulat>. Grimm »utálatos, szörnyű alaknak«, Voltaire »rettentően hiú és gonosz embernek« tartotta. A legelszomorítóbb azoknak a jólelkű nőknek a véleménye, akik egyengették az útját, mint például d’Épinay asszony és a légynek sem ártó férje, aki végül is ezekkel a szavakkal búcsúzott el Rousseau-tól: »Csak szánalmat érzek ön iránt, semmi mást.«”
*
(Paul Johnson: Értelmiségiek. Európa, Bp. 1999)