Negyvenegymilliós példányszámmal kevés napilap büszkélkedhet. A német bulvárnapilapnak, a Bildnek mégis sikerült elérnie ezt az álomszámot – igaz, csak egyetlen nap erejéig. Június 23-án ugyanis ennyi háztartásba dobták be a most hatvanéves újság ingyenes példányát. Mintha az ország lakói nem ismernék amúgy is elég jól a lapot.
A Springer médiakonszern zászlóshajója – de legalábbis legismertebb terméke – idén ünnepli hatvanadik születésnapját, 1952-ben jelent meg először az újság. Bild, azaz kép. A lap szakított a német újságírás addigi hagyományaival, s valóban nem a szövegre, hanem a képekre koncentrált. Színes képek, rövid feliratok, könnyen érthető magyarázatok, határozottan jobboldali irányultság, meztelen nők, értelmiségellenesség, baloldalpukkasztás. Ez jellemzi megalakulása óta a napilapot, amely az NSZK történetével jelentősen összefonódott.
Az újságot Axel Cäsar Springer alapította, akinek már az apja is Hamburgban újság- és könyvkiadással foglalkozott. A náci érában is megőrizhették lapjaikat, s csak a háború vége felé, papírhiányra hivatkozva, kellett szüneteltetniük a kiadást. A háború után Axel Springer beleunt a német média addigi konzervatív stílusába, és az angolszász, főleg amerikai sajtó színes magazinjait akarta Németországban is meghonosítani. Így született meg először a tévés újságként induló Hörzu.
Majd 1952-ben megalapította a Bildet, amely a mai napig ugyanazon koncepció szerint dolgozik. Nem az értelmiséget, hanem a kisembereket akarja megszólítani, és büszkén vallja, hogy öt-tíz perc alatt kiolvasható az egész újság. Még ma is napi hárommillió embernek bőven elegendő hírforrást nyújt a lap, amely címlapjaival, rendszeres – főleg a jobboldal irányába elfogult – politikai kampányaival a hatvanas évek óta megkerülhetetlenül határozza meg a német közéletet. Akik nem olvassák a Bildet, azok sem tudnak nem tudomást venni róla.
A lap éppen ezért a baloldal számára a gyűlölet első számú tárgya. Axel Springer – aki idén lenne száz éves – elkötelezetten Amerika- és Izrael-barát volt, megvetette a kommunizmust, nem fogadta el a német megosztottságot, és lapjaiban rendszeresen heccelt a hatvanas, hetvenes évek baloldali gondolkodói, és különösképpen az általa „huligánoknak” nevezett hatvannyolcas diákmozgalmak ellen. A diáktüntetések egyik kedvelt jelszava is a Bild megszüntetésére, Springer vagyonelkobzására irányult. „Enteignet Springer!”
A jelszó ma is olvasható néha baloldali körökben, amelyek ma is szívesen látnák a Springer kiadó végét. Az idei hatvanéves évfordulóra, amikor kiderült, hogy majdnem ötvenmillió ingyenes példánnyal örvendezteti meg a lakosságot a napilap, számos postaládán jelent meg a „Bild? Nem, köszönöm” matrica. Sőt, a legelkötelezettebbek perrel fenyegettek, amennyiben a matrica ellenére június 23-a reggelén mégis ingyenes Bildet találnának a postaládájukban.
A leninista Junge Welt napilap pedig azzal köszöntötte a bulvárújságot, hogy hasonló küllemben, de a jobboldali, nemzeti értékeket kifigurázó címekkel jelent meg aznap. És azért azt is hozzátéve, hogy „60 helyett 65”, elvégre a Junge Welt napilap valóban öt évvel idősebb. A Bild persze tudomást se vesz az ilyen fricskákról, szerinte pusztán az irigység mozgatja a kritikusokat. Elvégre hiába öt évvel idősebb a leninista Junge Welt, példányszáma tízezer körüli csak – ami egy nyolcvanmilliós országban gyakorlatilag nulla. Igaz, a Junge Welt is szokta magát ingyen terjeszteni: esténként, egy-egy kelet-berlini metrómegállóban idős, vörös sapkás kommunisták osztogatják a megmaradt aznapi vagy tegnapi számokat. Márpedig szokott maradni bőven.
A Bild legnagyobb kritikusa, a hatvannyolcasok napilapjaként számon tartott taz szerkesztősége nem csak a Bild-del szemben található, de még azt is elérték, hogy az utcát nevezzék át Rudi-Dutschke-Strassénak. Igaz, a Rudi-Dutschke-Strasse az Axel-Springer-Strassét keresztezi, így a lapok és ideológiák közötti háború az utcanév táblákon is folytatódik. A lap többször provokálta a Bild jelenlegi főszerkesztőjét, Kai Diekmannt. A taz 2009-ben például azt állította, hogy Diekmann titokban pénisznövelő beavatkozáson esett át Miamiban. Dikmann azonnal perelt, de még a berlini bíróság is azt állapította meg, hogy annak a Bildnek a főszerkesztője, akinek lapja rendszeresen sérti meg mások személyiségi jogait, nem tarthat igényt kártérítésre. Ennek örömére a taz szerkesztőségének falára – amelyre Diekmann szemközti irodája is néz – egy hatalmas péniszű férfiinstalláció került. „Béke veled”, szólt a gunyoros üzenet a Bild főszerkesztője felé. Ezek a súrlódások azonban igen jó reklámot is jelentenek a két konkurens napilapnak. Az egykori, valóban ideológiailag motivált gyűlölködések mára leginkább médiaakciókká finomodtak: bizonyítja ezt az is, hogy a taz a huszonöt éves jubileumának alkalmával egy napra egyenesen Kai Diekmann-nak engedte át az újság szerkesztését. Diekmann persze már korábban is kifejezte vágyát, hogy szívesen beleszólna neokonzervatívként a baloldali-alternatív napilapba, és éppen ezért egyszerűen bevásárolta magát az újságot kiadó ún. Genossenschaftba.
A Bild szerkesztősége mára tehát a berlini élet része lett. Axel Springer eredetileg Hamburgban alapította meg napilapját, de a hetvenes években tudatosan átvitte az egész kiadóvállalatot Nyugat-Berlinbe, a fal tövébe, hogy így fejezze ki: számára csak az egységes Németország, egy egységes Berlinnel, fogadható el.
A lap, amely egykoron rendőrhatalmi intézkedéseket követelt a hatvannyolcas diáklázadókkal szemben, az újraegyesült német közéletben megszelídült némileg. A Springer kiadó másik fontos napilapját, a neokonzervatív Welt-et egyenesen egy egykori hatvannyolcas, igaz, idővel neokonzervatívvá vált újságíró, Thomas Schmid főszerkeszti. A Bild azonban már maga sem kizárólag a jobboldalt hajlandó támogatni. Gerhard Schröder, egykori szocdem kancellár 1998-as győzelmében – amikor a politikus a tizenhat éven át regnáló Helmut Kohlt verte meg – nagy szerepet játszott a Bild. Rendszeres viták, műbalhék is kialakultak a szerkesztőség – amely mindig is szerette magát a berlini kancelláriánál is fontosabb intézménynek beállítani – és a baloldali kancellár között, akinek azonban a felesége is a Bildnél dolgozott. A viták is mind Schröder médiajelenlétének használtak csak. „A kormányzáshoz a Bildre van szükség” – adta ki győzelmének másnapján a jelszót a szocdem politikus, aki rögtön felmérte a Bild hatalmát. Nem véletlen, hogy az idei hatvanéves jubileumi számban is kétoldalas Schröder-interjúval nyit a lap.
A mostani főszerkesztő, Kai Diekmann szintén úgy véli, hogy a Bild nélkül, pláne a Bild ellenében nem lehet Németországban politizálni, így szerényen magát tartja Németország valódi urának. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja a Wulff-botrány. Christian Wulff, korábbi, amúgy kereszténydemokrata államfő azért kényszerült lemondani, mert miután a Bild felmelegítette egy évekkel korábbi hitelügyét, az államfő fel merte hívni, és a kampány leállítását követelni Diekmantól. Aki persze rögtön támadásba lendült, és az újság heteken keresztül össztűz alatt tartotta Wulffot, aki végül februárban valóban visszalépni kényszerült.
Hogy a lap kit pécéz ki, és kit választ kedvencének, elég nehéz előre megjósolni. Egy tény: nem morálfilozófiai elvek mozgatják a szerkesztőséget, hanem személyes szimpátiák. Így fordulhatott elő, hogy míg Wulffot a lap egy percig sem hagyta békében, egy másik jobboldali botrányhős, Karl-Theodor zu Guttenberg, egykori CSU-s védelmi miniszter valódi mártírrá vált a Bild címlapjain. A lap még tüntetést is szervezett a doktori dolgozatát nyilvánvalóan elcsaló politikus mellett. Persze, ha a Bild átlagolvasóit nézzük, talán érthető a Wulff és Guttenberg közötti különbség. Wulff egyrészről pozitívan szólt a németországi iszlámról, márpedig a szívük mélyén idegellenes, kispolgári Bild-olvasóknak ez bizonyosan kezdettől fogva nem tetszett, így a szerkesztőség is örömmel tüzelt a volt államfőre. Ezzel szemben Guttenberg a jobboldal reménysége volt, aki arisztokrataként, meggyőződéses Amerika-barátként populista érzelmeket tudott vinni a politikába. Merkellel szemben Guttenberg lázba tudta hozni a sörsátrak közönségét, azaz politikailag ugyanarra volt képes, amire zsurnalisztikailag a Bild. Polarizálni, támadni, sarkosan, keményen fogalmazni. Másrészről a Bild olvasóitól az akadémiai világ meglehetősen távol áll, így nekik teljesen mindegy volt, hogy van-e vagy nincs-e doktorija Guttenbergnek, s csalt-e vagy sem a fokozat megszerzésekor. A miniszter azonban – ezúttal a baloldali és konzervatív lapok támadásainak hatására – visszalépni kényszerült. Visszalépésének másnapján járta az a vicc, hogy talán már a Bild sem lesz kapható, mert ő is visszalép végre.
A Bild azonban szeret a német média- és értelmiségi világgal szemben úszni. Ha mindenki Guttenberg fejét követeli, ő csak azért is kiáll mellette. Ha mindenki – főleg a baloldalon – a pápa tavalyi látogatásakor, annak parlamenti beszéde miatt fanyalog, akkor a Bild a tizenkilenc emeletes szerkesztőségének egész falát „Mi vagyunk a pápa” felirattal vonja be. A lap, amely amúgy meztelen nők fotóival és sztárok szexuális életével szokott leginkább foglalatoskodni, a pápalátogatás napjaira mélyen hívő kereszténnyé lett, hogy így provokálja a baloldalt.
Az euró-válság idején sem hallgat a lap, ahol az euró kritikusai – legyenek akár konzervatívok vagy kommunisták – rendszeresen szóhoz jutnak. A lap tudatos részletességgel borzolja a német kispolgár idegeit, amikor sok-sok nullával magyarázza el, mennyit is fizetett már eddig az egyszerű német állampolgár a dél-európaiaknak. Majd a hangulat fokozásaként egy-két tudósítás is következik a korrupt görög bürokráciáról vagy a lusta spanyol munkavállalókról. Persze néha még saját olvasóinak is sok a hangulatkeltés: amikor a lap az olaszok ellen próbált meg címlapon heccelni, az olvasók tiltakoztak. Görögöket, spanyolokat, portugálokat, lengyeleket, rendben, őket lehet szidni, de a németeknek azért kedves olasz népet mégsem. „Az olaszokat szeretjük, hagyjátok békén őket” – írta egy felháborodott olvasó a szerkesztőségnek, amely jó populistaként a népre figyel, s így tényleg békén is hagyja az olaszokat.
Mindazonáltal a Bild mégsem nevezhető egyértelműen populista lapnak. Egy-egy bújtatott kampánnyal a liberális értékeket vagy akár magát a multikulturalizmust is megpróbálja képviselni. Így össze sem hasonlítható az osztrák Kronen Zeitunggal, amely jóval nyíltabban idegenellenes, és ellentétben a Bild-del, kiáll a radikális jobboldal mellett.
Egyesek a jobboldalról azonban éppen emiatt tartják gyengének a német bulvárlapot. A Bild mögül elfolyt a tartalom, szól az érv. Populizmusa mögött nincs már valódi értékválasztás. Axel Cäsar Springer azonban, állítják a lap jobboldali kritikusai, nem egy egyszerű bulvárlapot álmodott meg, hanem olyat, amely bár egyszerű, jól érthető nyelven, de mindig is határozottan kiáll a konzervatív értékek mellett. Springer nem véletlenül finanszírozta nagy, jól jövedelmező lapjai mellett a konzervatív-forradalmi Criticón folyóiratot is, sőt, amikor úgy érezte, hogy már a CDU/CSU sem eléggé antikommunista, önálló pártot is akart alapítani. A párt három százalékkal azonban leszerepelt a berlini helyhatósági választásokon – hiába állt mögötte az egész Springer-konszern –, és így az azonnali sikerhez szokott Springer nem kísérletezgetett tovább.
A nyolcvanas évek elejére amúgy is megcsömörlött a nyilvánosságtól, és fia öngyilkossága után Sylt szigetére vonult vissza, ahol az addigra újra mélyen vallásos, evangélikus Springer keresztény misztikával, Biblia-olvasással foglalkozott. Ekkoriban talált rá a cionizmusra is. Bár Izraelnek mindig is nagy híve volt – ezzel is idegesítve a hagyományosan Izrael-ellenes nyugati baloldalt –, élete vége felé nem annyira a zsidóság politikai, mint inkább vallási vonatkozásai érdekelték. Gyakorlatilag azon neoprotestáns eszmeiség bűvkörébe került, amely az USA-ban erős, és Izrael állam létét Krisztus második eljöveteléhez kapcsolja.
A Bild ma is jobboldali, Amerika-barát és sokszor cionista véleményt fogalmaz meg, hasonlóan a Springer-kiadó két másik fontos politikai újságjához, a Welthez és a Welt am Sonntaghoz. Mégis egyes jobboldaliak szerint a lapcsalád nem maradt hű Axel Cäsar Springerhez. A konzervatív Junge Freiheit hetilap hiányolja a valódi német nacionalizmust a Bildből, és szerinte Springer legfőbb álma nem egy nyugati orientáltságú, Izrael-barát NSZK, hanem egy valóban német, és pedig csak német, újra megerősödő, egységes, a kelet-porosz területeket is magában foglaló közép-európai birodalom volt.
A Bild konzervativizmusa ezzel szemben mára tényleg azon lifestyle-konzervativizmussá enyhült, ahol a patriotizmus is – amint a Welt írta nemrég örömmel – csak mint jó buli, s nem mint politikai tartalom érdekes. Persze Springer a korszellemet akarta kiszolgálni, ami más volt húsz, harminc éve, mint most. Németországban persze a jobboldali és konzervatív társadalomszemlélet továbbra is meghatározó – minden legenda ellenére a hatvannyolcasoknak sohasem sikerült teljes befolyást szerezniük a német nyilvánosságban –, de változó tartalmakkal. A Bild konzervativizmusa ma valóban nem a kelet-porosz területek visszasírásában, hanem a benzinárak, esetleg az adók sokallásában vagy a dél-európai segélycsomagok bírálatában jelenik meg.
És néha egy-egy pápa-posztert is kiadnak azért.