Tiso szónokol
Vhailor és Agent Ungur sorozata
A szlovák önkép és legendák egyik legfőbb toposza a szűzies ártatlanság, miszerint a szlovákok mindig csak mások áldozatai voltak. Ezt fura módon a külvilág is így látja. Pedig a szlovák elit jókora részt vállalt a nemzetközi történelem-értékelés által annyira nagyra tartott Csehszlovákia szétverésében, és az első szlovák állam sok minden volt, csak szűzies nem. A szlovák nemzeti vezetők számára Csehszlovákia már kezdetektől sem volt olyan kényelmes, ahogyan ők ezt eredetileg elképzelték. Hivatalosan csak egy „csehszlovák” nemzet létezett, a hivatali állásokat Szlovákiában szinte kizárólag csak cseh hivatalnokok foglalták el, és ezt még tetézte Szlovákia gazdasági kizsákmányolása.
Ezzel kapcsolatban az autonómia élharcosaként számon tartott Hlinka Szlovák néppártján (HSĽS) belül már nagyon hamar két irányzat alakult ki – egy mérsékeltnek mondott Jozef Tiso vezetése alatt, amely a tárgyalásokat helyezte előtérbe; és egy radikális, később nemzetiszocialista, Tuka „Jarabica” Béla és Šaňo Mach vezetése alatt, amely nem riadt vissza az erőszakos módszerektől sem.
A szlovákok részéről legérdekesebb próbálkozásként Tiso küldöttsége említhető meg az 1938 februárjában Budapesten rendezett eucharisztikus kongresszuson, ahol – nagy valószínűséggel Hlinka tudtával és beleegyezésével – Szlovákia Magyarországon belüli autonómiájáról puhatolódzott. Igen, a szlovákok 18 évnyi Csehszlovákia után elgondolkodtak azon, hogy visszatérjenek Magyarország keretébe. A müncheni egyezmény aláírása, a szlovák autonómia egyoldalú kikiáltása és a függetlenség lehetősége azonban parkolópályára tették a Magyarország-opciót. A szép új Szlovákia a valóságban elég csúnya képet mutatott, már a haldokló Csehszlovákia ideje alatt is. Az autonóm kormányzat élén Tiso nyomban nekifogott egy autoriter parancsuralmi rendszer kiépítéséhez, amely határozottan magán viselte a nácizmus jeleit. A parlamenti választásokon csak egy közös pártlistát engedélyeztek, a HSĽS átvette az állampárt szerepét, Mach vezetése alatt pedig hivatalosan is megalakult a Hlinka-gárda, mint e párt félkatonai szervezete.
Az első bécsi döntésre adott reakció jól megmutatta a formálódó szlovák állam arcát. A döntésért „természetesen” a zsidókat hibáztatták. Kihasználva a pozsonyi magyar zsidóság egy tüntetését, amiben Pozsony Magyarországhoz való csatolását követelték (igen, antiszemita olvasóink, a magyar zsidók túlnyomó többsége a trianoni országon kívül is lojális maradt Magyarországhoz, a magyar nyelvhez és kultúrához), számos antiszemita intézkedést foganatosítottak. Pozsonyban pogromot rendezett a Hlinka-gárda a zsidónegyedben, és Tiso aláírt egy rendeletet, amely alapján 7500 zsidót kényszerítettek a senki földjére, a leendő új szlovák-magyar határvonal mögé. Nem volt sokkal volt nagyobb szerencséje a Szlovákiában 20 év alatt letelepedett több tízezer csehnek sem, mert ahogy 1938-ban fordult a kocka, a szlovákok kizavarták őket kényelmes állásaikból, vissza a Morva folyó mögé. A mintegy 40 ezer Szlovákiában maradt kisebbségi magyar pedig folyamatos zaklatásnak volt kitéve a hivatalok részéről.
A rendszer további keményítésére 1939. március 14.-e után került sor, miután Tiso Hitler kérésére kikiáltotta Szlovákia függetlenségét. Szinte nyomban megjelentek a náci mintára szabott antiszemita faji törvények, amelyek legfőbb célja a zsidók társadalomból való kiiktatása, és a „szlovák gazdaság, szlovák kezekbe juttatása” volt.
A nem túl fényes pedigré 1939. szeptember 1-ével folytatódott. Az ugyan nem igaz, hogy Magyarország volt Hitler utolsó szövetségese (a horvátok még egy héttel a német fegyverletétel után is harcoltak), az viszont igaz, hogy Szlovákia volt az első. A győzelem után Szlovákia megkapta az 1920-ban Magyarországtól Lengyelországhoz csatolt észak-árvai régiót és az 1938-ban elcsatolt lengyel többségű területeket. (Lengyelország ugyanis, ha HVG-szerzők lennénk, úgy fogalmaznánk, „hitleri kegyből” részt vett Csehszlovákia felosztásában.) Szlovákia ezután is szerepet vállat a háborúban, megtámadta a Szovjetuniót és szlovák alakulatok harcoltak a keleti fronton.
Tiso és a „radikálisok” konfliktusa is a rendszer szélsőségességét növelte. Hitler az új szlovák kormányba tetette az egyértelműen nemzetiszocialista irányultságú Tukát (miniszterelnök és külügyminiszter ), akinek jobbkeze, Šaňo Mach lett a belügyminiszter. Ők meghirdették a „szlovák nemzeti szocializmus” programját, amelyet a szlovák kulturális elit több tagja, mint pl. Valentín Beniak vagy Ján Smrek is magáévá tett. Tukának és Machnak köszönhetően már 1942 márciusában megindultak az első deportálások Auschwitz felé, amelyek egészen 1942 novemberéig tartottak, amikor 60 ezer zsidó deportálása után (a szlovákiai zsidóság ¾-e) a hatóságok a további deportálásokat leállították. Máig nem tisztázott, hogy ebben melyik tényező játszott nagyobb szerepet – a Vatikán nyomása-e a szlovák kormányra, vagy a kormánytisztviselők megvesztegetése zsidó csoportok részéről, esetleg a háború kedvezőtlen kimenetelének előjelei.
A „magyarbérenc” zsidókkal szembeni kérlelhetetlenség nem volt jellemző az „egyéb” ellenségekre. A szlovák nácik saját politikai ellenfeleikkel, a Beneš-párti ellenzékkel, valamint az illegális kommunista párt vezetőivel szemben, amennyiben szlovákokról és keresztényekről volt szó, nagymértékű méltányosságot tanúsítottak. Laco Novomeský, a szlovák kommunista párt KB-tagja tegező viszonyban volt Mach-hal, és bejáratos volt otthonába. Mach szerint sem tudták később sokan „…megérteni, hogy egy kommunista eljöhet a belügyminiszterhez egy kávéra anélkül, hogy elárulná a harmadik internacionálét vagy a Szlovák Kommunista Párt második illegális központi bizottságát.” Sőt, egy alkalommal, annak érdekében, hogy meggyőzze a kommunista rendszer kegyetlenségéről, „kirándulást” szervezett kommunista barátai számára, és kivitte őket Ukrajnába egy szovjet tömegsírhoz. Ebben a delegációban részt vett Gustav Husák is.
Az első szlovák nemzetállam látszólagos sikere egészen 1944 augusztusáig, a Szlovák Nemzeti Felkelés kitöréséig tartott. A felkelés témaköre mind a mai napig lezáratlan. Máig nem tisztázott, hogy mennyire beszélhetünk egy belső indíttatású eseményről, és milyen szerepet játszottak benne az ejtőernyőkkel ledobott szovjet partizánok és ügynökök. Mindenesetre a teljes hatalom ekkor a németek kezébe került, és a szlovák hatóságok legfeljebb statisztaszerepben tetszeleghettek a háború végóráiban.
A háború után az újonnan megalakult Csehszlovákiában népbíróságokat állítottak fel, amelyek célja a háborús bűnösök megbüntetése volt. Ezek ítéleteiből viszont kitűnik, hogy a háborús bűnösöket elsősorban a magyarok/németek, és nem a szlovákok között keresték, hiszen az elítéltek alig harmada volt szlovák. Egy pár vezető kivégzésére sor került ugyan, de sokatmondó, hogy a halálos ítéletet még olyan emberek is képesek voltak megúszni, mint Šaňo Mach. A szlovák kommunistákat és nácikat összekötötte abbéli meggyőződésük, hogy az általuk vallott eszmének elsősorban saját nemzetüket kell szolgálnia, és nem fordítva, mert hiszen: „Mindenekelőtt szlovákok vagyunk, csak második helyen lehet az, ami elválaszt minket”.
Szokás azt mondani, hogy Szlovákia Hitler bábállama volt. Ez igaz, de ez nem lehet felmentés. A zsidóellenes és antidemokratikus intézkedéseket önmaguktól is meglépték, nem kellett hozzá a német nagy testvér közvetlen utasítása, vagy éppen egy megszállás. Az első szlovák állam tehát nem olyasmi, amire könnyű építeni. Mégis, olyan vezetők, mint Ján Čarnogurský volt miniszterelnök (akinek az apja egyébként a HSĽS képviselője volt, és szép lakást kapott az árjásítás során), vagy Ján Sokol pozsonyi érsek nyíltan szimpatizálnak Tisóval és államával. Sokol szerint Szlovákiaban Tiso idején gazdasagi jólét volt, és semmi nem hianyzott a népnek – azt nem tette hozzá, hogy mindezt az elrabolt cseh (előtte jórészt magyar) és magyar zsidó vagyonokból sikerült elérni. De, mint ahogy már annyiszor elmondtuk, a szlovák nemzetépítés szépsége az, hogy a tények nem nagyon zavarják, nincs belső tükör, és – tegyük hozzá – külső se.