Ez nem New Orleans eredeti, afro jazze. Ez nem a jazz aranykorának jól fésült zenéje, és nem is a bebop és a free jazz vagány rakoncátlansága. És nem is a ma már klasszicizálódott, kordzakót és garbót húzott, fegyelmezetten előadott és hallgatott mainstream jazz. A londoni Portico Quartet újra kiviszi a jazzt az utcára, a szabadba, ami már nagyon nem olyan, mint 1912-ben, a Mély Délen.
A jelenleg Jack Wyllie (szoprán- és altszaxofon), Duncan Bellamy (dob), Milo Fitzpatrick (bőgő), Keir Vine (hang, ütőhangszerek) felállásban játszó angol kvartett 2005-ben alakult. Az első években utcazenészként formálták hangzásukat, majd 2007-ben megjelent első lemezük Knee-deep in the North Sea címmel, amit rögtön Mercury-díjra is jelöltek. Második lemezük 2009-ben jelent meg Isla címmel, s január 25-én, szerdán eljutnak Budapestre is, a MüPában adnak koncertet.
Utcát és szabadságot emlegettem az előbb, nem véletlenül: a még most is igen fiatal négyes a formatervezett, áramvonalasított ürességet tükröző európai nagyvárosok hangulatát, kortárs és filmzenei hatásokat, a nemzedékük által hallgatott műfajok (indie, hiphop, minimalista dubstep, ambient) elemeit olvasztja össze a jazzel. Meglehetős szabadsággal teszik ezt, amivel nem illenek bele a jazz sztenderdjeibe, de talán szándékosan nem is akarnak oda tartozni. Az is jelzésértékű, hogy lemezeiknél a Radiohead producere, John Leckie és Peter Gabriel kiadója tűnik fel.
A Portico Quartetet fel lehet címkézni az acid jazz vagy a nu jazz kategóriájával is, de elkerülik a 10-20 éves műfajok manírjait, az ártalmatlan liftzenévé válás csapdáit is. Repetitív alapokra feljátszott, egymással feleselő ütősök és fúvósok, egyre eksztatikusabb szólók jellemzik a tételeiket, amiket finom elektronikával és egzotikus hangszerekkel körítenek. A Portico Quartet izgalmas, összetett, s mégsem öncélú zenei impressziókat, hamisítatlanul északi hangtájképeket fest a kétezres évek korszelleméről.
