Az utóbbi napokban elég sokszor előkerült, hogy bizony kétharmad ide, Országvédelmi Akcióhős oda, a Nemzeti Ügyek Kormánya bizony sokszor az elátkozott gyurcsányi útra téved. Voltak ugye a havi rendszerességgel meghirdetett programok és víziók, illetve az áfával és azzal a bizonyos láthatatlan kulccsal való trükközés, amely ugyanúgy a középosztály csúnyájával veri el a csalánt, ahogy azt Ferenc és Gordon tette.
De az igazi fletóizmus most jelent meg a második Orbán-kormány ténykedésében: ez a kommunikációnak tulajdonított mágia. Mert mi volt eddig a helyzet? Volt egy kommunikációs államtitkárság, volt a miniszterelnöknek egy szóvivője és volt egy kormányszóvivő. Kezdjük az utóbbival, hiszen Nagy Annának volt a leghagyományosabb szerepe: ő számolt be a kabinet által elért eredményekről a vendégekkel tarkított tájékoztatóin. Mellette ott volt Szijjártó Péter, mint Orbán magyar hangja, aki megfogalmazta a népi bölcsességekkel tunnigolt keménykedéseket, ha a kormányfő Brüsszelben volt, vagy focizni. És volt/van egy államtitkárság, amely többek között koordinálja a tárcák kommunikációját.
Ehhez képest most van egy új kormányszóvivő, az egykori századvéges elemző, Giró-Szász András személyében, akinek már nem eredményekről kell beszámolnia, hanem döntéseket kell megindokolnia. Lehet ennek kapcsán rosszmájúskodni, hogy ezek szerint nem is lesznek eredmények a jövőben, és fel lehet hozni azt az értesülést, hogy az új csapat máris felsült, csak hát minek. Ebben az országban, ahol a sorok közötti olvasásnak negyven plusz húsz éves hagyománya van, a tisztelt választópolgárt a kabinet igazáról nem a kormányszóvivő fogja meggyőzni.
Egy kapcsolatos nyugdíjasnak Gíró-Szász akkor is fideszes gazember marad, ha az ő kis borítékjának megnagyobbításáról beszél, ahogy Batiz András is úgy él minden jobbos, emlékezetében, mint egy bulvármédiás nyikhaj, akinek maga Gyurcsány magyaráz egy Audi hátsó ülésén – és kit érdekel, hogy a szívünknek kedves adócsökkentésről van szó. Ezzel persze nincs mit tenni, kormányszóvivőre szükség van, mert ez így praktikus a sajtónak is és a kormánynak is, csak hát azzal az illúzióval egyelőre ne számoljunk, hogy ők a politikusoknál különb vagy méltányosabb elbírálás alá esnek. Talán épp ez a „jól kormányoztunk, csak rosszul kommunikáltuk” mítosznak a gyökere is. Hát nem. Nagyon vastag és nagyon unalmas kommunikációelméleti tankönyvek első fejezetei között szerepelnek az úgynevezett tettértékű szavak és a beszédaktusok. Nos ilyen a politika is: ha egy politikus kinyitja a száját, akkor egyszerre kommunikál és politizál. Akkor is, ha azt mondja, hogy nem nyilatkozom.
Az igazi gyurcsányság azonban nem ez, hanem ennek a rosszul diagnosztizált problémának a mindig csúfos kudarcot valló megoldási kísérlete. A potentátok azon téveszméje, hogy az összes probléma megoldható azzal, ha mindent felteszünk az internetre, sőt, az igazán súlyos esetek mindjárt csinálni akarnak maguknak egy weblapot. És akkor máris elmondhatjuk magunkról, hogy nem hallgatnak minket agyon. Hát ennek a lázálomnak sem tudott a fülkeforradalom véget vetni. Ott van a Fidesz-frakció honlapjának esete is. Hát szívünkre a kezünkkel de íziben: akkor se lenne semmi értelme, ha működne. De így, hogy innen irányít oda, aztán egy másik szerverről vissza és bele lehet még írni a mondatba, hogy harmincmillió forint, akkor sokkal nagyobb kárt okoz egy adott politikai erő megítélésében, mint amit meg akart oldani ezzel a weblappal. De hát mit fikázom itt a politikát, meg a Gyurcsányt: a kommunikáció ma Magyarországon népbetegség, amit UP oly kitűnően diagnosztizált a legutóbbi Szerdában.
