„A tegnap gondja, mintha aludna, a mai nap még nem ébredt fel” – írja Fekete István Roráte című novellájában az adventi hajnalok hangulatáról. Általában a legtöbben panaszkodni szoktunk arra, hogy nincs időnk felkészülni a karácsonyra. Kisgyerekként vártuk nagyon az ünnepet, számoltuk vissza a napokat mint besorozott kiskatona a szolgálat hátralévő idejét, és azon méltatlankodtunk, miért nem lehet hamarabb az a fránya karácsony. Miért kell annyit várni rá?

  Aztán az egyetemen a vizsgaidőszakok már bezavartak: nem volt idő nagyon a várakozásra, készülődésre, a karácsony beütött, mint írnek a válság. Előtte egy nappal még vizsga, talán még a karácsony és a szilveszter között is, és talán sokan az ünnepi vacsorához is úgy ültek oda, hogy bekiabált nekik az édesanyjuk: gyere enni, és akkor kikászálódott a tankönyvei és jegyzetei közül.

  Ekkor már várakoztunk volna, és vágyakoztunk vissza a boldog gyerekkorba, amikor még olyan távolinak tűnt a karácsony, ami most szinte ránk ront. Egyetem után meg  a munka tett keresztbe a tisztességes felkészülésnek. Az ajándékkeresés és az ünneplés szinte nyűg lett sokaknak – hogy adjuk le az ünnepek alatt felszedett kilókat? Kipihente az ünnepek fáradalmait? – teszik fel nekünk a kérdéseket ilyenkor.

  De kicsit messzire szaladtunk. Hogy kerülhetjük el, hogy váratlanul érjen minket az ünnep, még ha talán az ünnepi hangulat idővel úgyis megérkezik? Idén erre már legalább a hó is rásegített, advent kezdetével.

  Részemről már nem szoktam epedve várni a karácsonyt, készülni azonban készülök rá. Például ráveszem magam, hogy hajnalonként, ha nem is minden nap, de kétszer-háromszor egy héten elmenjek rorátére, hajnali misére (ami érdekes módon a Monarchia öröksége). Persze a kialvatlanságomat ez csak fokozza. Viszont a hajnal talán a nap lecsöndesebb része. Tényleg úgy van, ahogy Fekete István írja. A tegnap mába vált, még sötétben indulok el, felébreszt a csípős hideg, nem zúg a város – a hajnali csend a csend különleges változata.

  Kilépve az ajtón nem munkába rohanok, hanem nyugodtan lépdelve, még kicsit talán kómásan megyek a templom felé. Nem hiszem, hogy agyon kéne magyarázni ezt. Mindenki ismeri ezt a békés hangulatot – és nekem ez megéri, hogy kihámozzam miatta magam az ágyból néha. Mondhatnám, a hajnal bensőséges idő, tapintatos átvezetés az éjszaka örök időtlenségéből a nappali nyüzsgésbe. És ha rá tudom venni magam, hogy időben felkelek, nyugodtan telik a reggelem is: miután a csípős hidegből hazaértem, komótosan meg tudok reggelizni, meghallgathatom a híreket a rádióban, válthatok pár szót a családtagokkal.  Esetleg olvashatok egy kicsit.

  És így nem kell kipattani az ágyból, össszekapni magam és azonnal rohanni a metróhoz. Az adventi, rorátés hajnalok fokozatossá teszik a reggeleket, és lehetőséget nyújtanak egy kis szemlélődésre. Vita contemplativa, aztán utána már jöhet a vita activa is.