„Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni.”

  Hetvenöt éves lett Woody Allen, és valahol tagjai lennénk annak a klubnak, ahová még őt is felveszik.

  Allan Stewart Konigsberg 1935 december elsején született New Yorkban, és ha rajta múlna, máig nem lépne ki a Hudson folyó köré nőtt olvasztótégelyből. A Woody Allen-jelenség összenőtt New Yorkkal, mint a Brooklyn-híd, a Szabadság-szobor és a Világgazdasági Központ két tornya. Utóbbiak ledőltek, de az ősz mester azóta szavakkal és képekkel is fenn tudja tartani az örökké zsibongó Nagy Alma ideáját.

  Zsibongott már a család is: a boltos- és gyémántmetsző felmenőkkel bíró kis Konigsbergnek hamar elege lett a jiddise máméból; a zűrös családi viszonyok nem egyszer szerepeltek későbbi filmjeiben is. A világegyetem tágul, de Brooklyn nem.

  A helyét kereső Woody Allen bejárogatott a különböző new yorki egyetemekre, Egri Lajosnál tanult dráma- és forgatókönyvírást, de hamar beszippantotta őt a média világa. Sztorikat, forgatókönyveket írt különböző tévéshow-knak, de '61-től már maga lépett színpadra standup komédiásként. A hatvanas évek végére már az egész ország ismerte a kis kócos zsidót, aki mindent elsöprő (ön)iróniával állítgatta a görbe tükröket mindenki és önmaga elé.

  A sikerrel együtt megnőtt az étvágya: filmekbe kezdte önteni fékezhetetlen agyvelejét. 1965-ös az első, What's New Pussycat című vígjátéka, és mind a mai napig ontja magából  műveit. Szó szerint ontja a filmeket: utoljára 1981-ben volt olyan év, amikor nem állt elő egy új művel, és még most, 75 éves korában is egyszerre több film áll a nyilvános várólistán.

  Manhattanen innen és túl

  Woody Allen-filmet valószínűleg mindenki látott már, aki leült valaha a tévé elé, vagy eljutott néha a moziba. Woody Allenhez mindenki hozzá tud szólni. Mi is tudjuk: változatos színvonalú az életműve. De annyi bizonyos: filmjei összessége, a Woody Allen-világ a filmtörténet részévé vált, ahogy legjobb alkotásai is igazi klasszikusssá értek. Ezek mellett persze mellékes hülyéskedések, haloványabb rutinmunkák és bukások is előfordultak pályáján, de ez törvényszerű egy ilyen hosszú és gazdag életműben.

  A kezdeti, kreatív anarchiában született, besorolhatatlan vígjátékok, mint a Fogd a pénzt, és fuss! után hagyományosabb szerkezetű filmek születtek, mint a Játszd újra, Sam!, az Annie Hall és a Manhattan. A Woody Allen mesterműinek számító, hetvenes évekbeli nagy filmjei sűrítve mutatják be a sokoldalú művész teljes világát: a város, a depresszió, az irónia, a nők, a szex és az öregedés körüli monológok és párbeszédek máig felejthetetlenek - a popkultúra részévé, ha nem épp agyonidézett közhelyekké váltak.

  Woody Allen persze önmagát is agyonidézi egymást követő filmjeiben, de mindig van egy sziporkázó mondat, egy csavar, egy újabb jól eltalált karakter a filmekben, amivel nem válik végleg önismétlővé a rendező.

  A neurotikus, nárcisztikus férfiakat, a világ fonákságaira fonákságokkal reagáló értelmiségieket, a bármifajta sznobizmust szívesen kifigurázó kisembereket, a nagyra vágyó lúzereket és elsősorban önmagát szívesen alakító Woody Allen az elmúlt ötven év filmvilágának egyik legfontosabb arcává vált. Rajongói és gyűlölői vannak, mint minden karakteres figurának. Bárhogy is ítéljük meg őt, szegényebb lenne a filmtörténet és a popkultúra nélküle. A magyar nézők is már korán megismerhették filmjeit, amelyektől elválaszthatatlan a szinte erre született Kern András magyar szinkronja. Ha úgy tetszik, a magyarok számára még ennek a new yorki bohém zsidónak a művei is hozzátartoztak a vágyott Nyugatról alkotott képhez, a Vasfüggönyön túli hetvenes évek mélyén.

  Woody Allen hetvenes évekbeli fénykora után a nyolcvanas és a kilencvenes években is folytatódott az alkotásdömping. A filmeket nyitó, egyszerű fekete-fehér, Windsor Light Condensed betűkkel szedett szövegek és az aláfestő, tradicionális jazz-sztenderdek ugyanazok maradtak minden alkotásában. A rendező világának árnyékos és könnyed oldala viszont kezdett szétválni filmjeiben, hol egyik, hol másik énje kerekedett felül a különböző sztorikban.

  Méginkább így volt ez a kétezres években: nem egy habkönnyű hülyéskedést forgatott le mostanában (Süti, nem süti; Hollywoody történet), ugyanakkor szikár és komor tragédiákkal is előállt (Match Point; Kasszandra álma), amelyekben hűségesen (s talán kissé didaktikusan) követi a dosztojevszkiji dilemmákat bűnről és bűnhődésről.

  A rátarti new yorki rendező az utóbbi években több filmjében is más városokat (London, Barcelona) választott a történetek hátteréül, mintha a végső záróra előtt újabb és újabb ihleteket keresne magának.

  Annie és társai

  Ihletet adtak neki különböző múzsái is. Talán egy rendező körül sem kerültek ennyire előtérbe az általa választott főhősnők. Woody Allent akár a különböző színésznők által meghatározott időszakai szerint is lehetne korszakolni. Legnagyobb filmjeinek meghatározó főszereplője Diane Keaton, aki talán máig az akkor megismert bájosságából él; de Dianne West, Mia Farrow, Charlize Theron és újabb filmjeinek múzsája, Scarlett Johansson is az Allen-filmek fénypontjai.

  Keaton és Farrow közelebbről is ismerték a rendezőt, de közös életük, különösen az utóbbival folytatott kapcsolata, a bulvárlapokban megszellőztetett csődtömeggé vált. A kettejük által örökbefogadott Soon-Yi - a rendező meglehetős perverziója nyomán - felnőtt korára Allen partnere lett. A koreai nő ma már a rendező élettársa, két gyermeket nevelnek közösen, saját bevallásuk szerint boldogan.

  A magánéleti zűrök persze nem meglepőek, hiszen Woody életműve részben az erről szóló őszinte, eltúlzott, vagy éppen eltorzított vallomásokból áll. A mester tehát nem magánéletével, hanem sokszínű, filmből, színházból, írásból, standup komédiából álló életművével érdemli meg a méltatást. Reméljük, még sokáig él tovább a saját nappalijában. Addig is, a filmek mellett tovább klarinétozik jazzbandájával hétfőnként a new yorki Carlyle Hotel klubjában.

  „Megélheted a száz évet, ha lemondasz mindarról, ami miatt megérné megélni a száz évet.”