– Gyerekek, mit is ígértünk a kampányban?

 – Semmit, Miniszterelnök Úr.

 – Azért valamit csak mondunk!?

 – Hát azt tényleg mondtuk, hogy „munkahelyteremtés”.

 – Hmm, munkahelyteremtés. Ez jó. Munkahelyteremtés. Az fontos. Akkor csináljunk munkahelyteremtést!

 – De Miniszterelnök Úr…

 – Mi van? Megmondtam, hogy csináljunk munkahelyteremtést. Azt mondjátok, úgyis azt ígértük a kampányban.

 – De ahhoz pénz kell.

 – Pénz? Hiszen ez undorító!

 – Akkor is kell. És nincs. A kibaszott kommunisták mindent elvertek.

 – Akkor szerezzünk pénzt!

 – Honnan?

 – Honnan-honnan? Hát ezt is nekem kell tudnom? Derítsétek ki, hogy hol van mostanában a pénz!

 – Igenis, Miniszterelnök Úr, szólunk a kisköcsögöknek a kabinetben, hogy olvassák el a Wikipédiát. Abban biztos benne van, hogy hol van most a pénz és a piac.

 – Mi az a Wikipédia?

 – Az olyan, mint egy nagy könyv, és azt mondják, minden benne van. És a komputerben van benne.

 – Elfér minden egy komputerben? Nem ömlik ki belőle? Az hogy lehet?

 – Miniszterelnök Úr, mondjuk azt, hogy itt egy nagyon nagy komputerről van szó.

 – Rendben, nézzétek meg. Aztán szóljatok.

 …

 – Miniszterelnök úr, azt írja az a nagy komputer, hogy most a kínaiaknál van a pénz.

 – Kínaiak, khm. Azokat nem utáljuk?

 – Nem merjük utálni őket.

 – Akkor egyeztessetek le nekem egy találkozót valami ottani fontos emberrel. Megmondom neki, hogy adjon pénzt.

 – Igenis, Miniszterelnök Úr.

 *

  Tippünk szerint valahogy így fogalmazódhatott meg a Keleti Szél stratégia, de ez tulajdonképpen mellékes. Ahogy a székely góbébölcsesség mondja, a politika olyan, mint a kínai kaja: jobb ugyan, ha nem tudjuk meg, hogyan készül, de a végeredmény akár jó is lehet. A jelen esetben Magyarország minden bizonnyal nyerhet azon, ha diverzifikálja gazdasági kapcsolatait, és Kína valóban jó lehetőségeket jelenthet a magyar gazdaságnak. De csak akkor, ha a céljaink reálisak, és nem mítoszokra épülnek. Mi most itt néhány mítoszra felhívnánk a figyelmet, hátha Tölgy kollegán kívül más fontos ember is olvassa e blogot.

 *

  Először is, a nyugati civilizációnak nincs vége. Persze Spengler óta nagyjából kéthetente megjelenik egy vaskos könyv, amely tágabb történeti kontextusba helyezve, gondos filológiai apparátus segítségével meggyőzően és nagyívűen bizonyítja, hogy a Nyugatnak kampec – de a Nyugatnak már vagy száz éve alkonyodik, és valahogy még mindig megvan. Most éppen gazdasági válság van, de civilizációs összeomlásnak azt nevezzük, amikor kopogó szemű tízmilliók megrohanják a gabonaraktárakat – ettől még elég messze vagyunk, bár a Hétesen valóban elég szar a helyzet. Nézzük csak a világ-GDP eloszlását az utóbbi években:

  1980 és 2006 között az USA részesedése 0,4%-kal csökkent, a többi OECD-oszágé ennél jóval jelentősebben, s Kína és India valóban jönnek fel. 2006 óta e trendek felgyorsultak, de azért a Keleti Szél még nem söpört el mindent.

  Azt egyébként, hogy hol a helyünk, egy nagyon egyszerű teszttel meg lehet határozni: nézzünk a tükörbe, s ha fehérnek látjuk magunkat, akkor nyugatiak vagyunk, ha sárgának, akkor keletiek. A kínaiak ezt az egyszerű módszert alkalmazzák identitásproblémák esetleges felmerülésekor – ennek köszönhető, hogy a Kínába irányuló tőkebefektetések nagy részét a tengerentúli kínaiak hajtották végre.

  Kína természetesen fontos és egyértelműen egyre fontosabb – arra azonban ne építsünk, hogy a legendásan zseniális magyar ütemérzéket kihasználva majd jól átállunk az ő oldalukra, és végre mi fogunk röhögni a balfasz Nyugat-Európán. Egyébként itt jegyezzük meg, hogy a magyar GDP alakulása nagyjából attól függ, hogy a bajor paraszt vesz-e új Audit magának, s nem attól, hogy Wen Jiabao (Ven Csia-pao) megveregeti-e magyar kollegája hátát.

***

  Kínával kapcsolatban makacsul tartja magát a „másfél milliárdos piac” mítosza. Ezt is el kell felejteni. A kínaiak valóban sokan vannak – hogy pontosan mennyien, az a napokban lezáruló népszámlálás után fog kiderülni –, viszont közülük nagyjából 200 millió az, aki vesz is valamit rizsen és teafüvön kívül. A 200 milliós középosztály se lenne kis piac, csakhogy ők egy Európányi területen szétszórva élnek, jelentősen eltérő fogyasztási és egyéb szokásokat követnek, még a nyelvük se azonos – az ő meghódításuk a Coca-Colánál kisebb cégek számára teljesen reménytelen. Ilyenből pedig Magyarországnak nincs túl sok. Nemhogy az egész kínai piac, de még egy tartomány meghódítására sincs semmi esélyünk – egyedül kisebb városokban, megyékben teremhet nekünk némi babér. Érdemes tehát az országos jópofizás helyett kisebb célokat kitűznünk. Az olyan számítgatásokkal, miszerint „ha minden századik kínai évente megiszik egy korty magyar bort , akkor Hegyalján aranyra cserélhetjük a préseket”, hagyjunk fel: nem fog minden századik kínai meginni évente egy korty magyar bort.

  Azt is jó észben tartani, hogy a kínai piac rendkívül telített, és óriási a verseny. Mindenki Kínában akar eladni – maguk a kínaiak is –, így csak olyasmit tudunk ott értéksíteni, amiből mi gyártjuk a világon a legjobbat a legolcsóbban. Ha van nálunk jobb, az már ott van. A kínai piacon bepróbálkozni olyan, mintha Brad Pitt-tel és George Clooney-val hármasban mennénk csajozni: a lepattanóból esetleg juthat nekünk, de a legjobb nőket nem mi fogjuk megdugni.

*

  Egy másik Kínával kapcsolatos mítosz az, hogy mivel pártállamról van szó, a dolgokat állami szinten el lehet intézni. Vagyis elég, ha két miniszter, miniszterelnök, pártelnök/főtitkár összeül, s már repül is be a sok pénz az ablakon. Nos, a valóság az, hogy a kínai GDP nagyjából háromnegyedét a magánszektor adja, egy kínai gyáros pedig nagyjából leszarja, hogy találkoztak-e hazáink nagy kormányosai. A kínai tőkés – bár jó eséllyel a kínai Kommunista Párt tagja – alapvetően mégiscsak tőkés: oda fektet be, ahol a lehető legnagyobb profitban reménykedhet, onnan vesz árut, ahol a legolcsóbban a legjobb minőséget kapja stb. A magyar–kínai bizniszelést a magyar és kínai cégek fogják intézni, nem a köztisztviselők és közjogi méltóságok – ez utóbbiak rásegíthetnek a dologra, de haverságból senki nem fog itt gyárat építeni. Az elmúlt nyolc évben pont az jelentette a problémát, hogy a politikai kapcsolataink még sosem voltak olyan jók, mint Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai alatt, ugyanakkor ebből sokat nem profitáltunk, azt leszámítva, hogy a kínaiaknak ajándékozhattunk egy kurva nagy gömböcöt. Az igazi áttörést az jelenthetné, ha olyan gazdasági környezetet teremtenénk, amely a világ minden befektetőjét – így a kínaiakat is – vonzza. Egy ilyen környezetbe az eddiginél több tőkeerős kínai vállalkozás érkezne – a kínai cégek mostanában kezdték meg a nemzetközi terjeszkedést –, de a szarra ők sem építenek várat. Ez alól csak akkor tennének kivételt, ha rendelkeznénk olyan ritka ásványkincsekkel, mint néhány gusztustalan afrikai diktatúra.

*

  Azt is fontosnak tartjuk kijelenteni, hogy nagyon rossz ötlet lenne, ha akárcsak elkacérkodnánk a kínai modell lemásolásával. Kína remekül elműködik alkotmánybíróság és ellenzéki tévékurátorok nélkül, de igazából nem ezek hiánya miatt működik el remekül. És nem azért, mert a párt és az állam felügyeli a gazdaságot és a társadalmat.

  A helyzet az, hogy Kínában azok a területek működnek a legjobban, amelyeknek a lehető legkevesebb közük van az államhoz; ami pedig állami, az jellemzően rosszul működik - korrupt, pazarló, nehézkes. A kínai államnak az a szerencséje, hogy mindezzel tisztában van, és igyekszik meghúzni magát. A látszat csal: ha egy politikus Kínába látogat, ott öltönyös pártvezetők fogják fogadni, és megmutatni nekik a felhőkarcolókat meg az iPhone-gyárakat. Azt már nem fogják hozzátenni, hogy a felhőkarcolókat és az iPhone-gyárakat nem ők építették. Amit meg ők is építettek, azt a szabadjára engedett vállalkozók profitjából építették.

*

  Mi, magyarok meg vagyunk győződve arról, hogy különleges anyagból vagyunk gyúrva, s e különlegességet partnereink is felismerik. A kínaiaknál mindig azzal próbálunk bevágódni, hogy mi is ázsiai nép vagyunk ám, úgyhogy kiemelkedünk az unalmas európai tucatnépek sorából. Legutóbb Orbán Viktor próbálkozott be ezzel a dumával, amikor az ázsiai gyökerekre hivatkozva Hungaryt – amúgy téves etimológiával – a „hunok földjének” nevezte, de szerencsére a tolmács ezt félrefordította a „szárazság földjének”, aminek ugyan nincs semmi értelme, viszont legalább vicces.

  Az, hogy a kétezer éve Kínát dúló xiungnuknak (hsziungnu) van-e köze a hunokhoz, a hunoknal pedig a magyarokhoz, erősen megkérdőjelezhető (Kündü, csönd!), de ez mindegy is: az ázsiai gyökerek vagy Petőfi emlegetése egy tárgyalás legelején oldhatja a feszültséget, de nem jobban, mintha az időjárásról vagy a fociról ejtenénk néhány szót. A tárgyalás végeredményét biztosan nem fogja befolyásolni: az üzlet az üzlet, nem jótékonykodás holmi állítólagos távoli rokonokkal. Ez a kultúrabizniszre is vonatkozik, úgyhogy Szőcs Géza is próbáljon valami piacképes kulturális terméket találni a magyar nyelvű Majomkirály helyett. Nem indulunk jobb esélyekkel, mint mondjuk Lengyelország vagy Csehország.

*

  Azt se higgyük, hogy csak azért, mert a kínaiak csillagászati összegű valutatartalékkal rendelkeznek, vagyis marha sok felesleges pénzük van, azt majd csak úgy nekünk ajándékozzák. A kínaiaknak éppen azért van annyi pénzük, mert nem kúrják el hülyeségekre. Általános népi tapasztalat, hogy a leggazdagabb köcsögök a legzsugoribbak; nos, ez azért van, merthogy éppen azért ők lettek a leggazdagabbak, mert zsugoriak. Ha pénzt remélünk tőlük – netán államkötvényeket akarunk eladni nekik –, akkor bizonyítanunk kell, hogy annak a pénznek nálunk van a legjobb helye. Kínából szerezhető magas kamatra kockázatos, vagy alacsony kamatra biztonságos hitel, de alacsony kamatra kockázatos hitel nem – ez alól ismét csak kivételt képeznek az afrikai nyersanyagexportőrök.

  Befektetni is abba fognak, aminek biztosítva látják a megtérülését – csakúgy, mint minden épelméjű pénztulajdonos. Tanulságos volt ebből a szempontból Görögország példája. Ott a kormány az összeomláskor először nem akart az IMF-hez fordulni, mert tudta, hogy az kemény feltételeket támaszt (vagyis megszorításokat ír elő). Ezért felajánlották Kínának, hogy mindent, ami mozdítható, némi készpénzért eladnak nekik. A kínaiak nemet mondtak, majd megvárták, amíg a görögök megkötik az IMF-fel a szigorú szerződést, s ezután vásároltak fel mindent, ami mozdítható – hiszen az IMF-hitelek és előírások egy ideig meggátolják Görögország megsemmisülését.

*

  Ha a kínaiak sem adnak ingyenebédet, akkor mit várhatunk Kínától? Érdemes-e egyáltalán foglalkozni vele?

  Mi azt mondjuk, igen, csak ésszel.

  A kisebb kínai cégekkel nem érdemes törődnünk, az ő árujuk amúgy úgyis eljut a Tescóba, a sarki kínai boltba, illetve – kissé átcímkézve – a plázák üzleteibe. Eladni nekik nemigen fogunk semmit.

  A nagyobb – mind állami, mind magán – vállalatok körében azonban érdemes szétnézni. Nekik a magyar piac kicsi, de mivel EU-tagok vagyunk, néhányan közülük hídfőállásnak használhatnak minket. Természetesen nem mi leszünk a komplett kínai gazdaság előretolt európai helyőrsége, tehát azt a nyolc éve nyomott hülyeséget, hogy mi leszünk a nagy összeurópai áruleosztó és logisztikai központ, sürgősen el kell felejteni. Pár céget azonban esetleg rá lehet venni, hogy innen próbálják meghódítani Európát. Egy ilyen döntésnél számíthatnak a jó politikai kapcsolatok. A meggyőzhető néhány kínai cég nem fogja kihúzni Magyarországot a bajból, de azért jó néhány munkahelyet teremthet.

  Van esély termelő beruházások Magyarországra csábítására. A kínai bérköltség még alacsonyabb, mint a magyar, de a kelet-kínai már nem sokkal. Összességében jól járhat egy kínai cég, ha a termelést ide telepíti: megspórolhatja a szállítási költséget, és EU-n belül lesz, áruja EU-snak számít, így kikerülheti a korlátozásokat. Nagy dolgokra ne számítsunk, de végül is minden munkahely számít. Annyi előnyünk mindenesetre van, hogy van Peking–Budapest repülőjáratunk, magyar–kínai iskolánk és a térségben egyedül Bank of China fiókunk (amely ugyan túl sok mindent nem csinál, de legalább van). Ezeket túlértékelni nem szabad, de azért némi hasznuk lehet.

  Sokak számára szentségtörésként hathat, de szerintünk bizonyos közbeszerzéseket is meg kéne nyitni a kínai cégek előtt. Nyilván, amit magyar cégek is meg tudnak csinálni, ott őket kell preferálni, de vannak területek, ahol úgyis mindent külföldi multik nyernek, velük érdemes lehet megversenyeztetni kínai pályázókat is. Lengyelországban egy autópályát és egy vasútszakaszt egy kínai cég épít – 30%-kal olcsóbban, mint amennyiért az európai vállalatok vállalták volna. Ismerve a hazai korrupciós gyakorlatot – gondoljunk csak az S-sel kezdődő, trabag-gal végződő nevű cégre – a kínai árelőny nálunk még nagyobb lehet. Az pedig nekünk tök mindegy, hogy a profit Bécsbe kerül vagy Kantonba.

  Ja, és a minőség miatt ne aggódjunk, a kínaiak az utóbbi egy hónapban valószínűleg több és jobb autópályát építettek, mint mi az elmúlt húsz évben összesen. A megspórolt pénzt meg értelmesebb dolgokra költhetjük. Ugyanez a helyzet az információs technológiai beruházásokkal: a Nemzeti Szélessávú Hálózat, a MÁV leendő mobilrendszere, a többedik generációs mobilhálózatok mind olyan fejlesztések, amelyek infrastruktúráját a kínai cégek 20-30%-os árelőnnyel képesek kiépíteni. A minőséget itt se féltsük: a kedves olvasó jó eséllyel egy Huawei vagy ZTE modemen keresztül olvassa ezt a cikket, s ugyanezen cégek biztosítják internetes és mobilszolgáltatójának teljes infrastruktúráját. (A telefonra meg a modemre természetesen nem a gyártó cégek neve van írva.) Itt is egy csomó pénz spórolható meg.

  Ami a kínai piac meghódítását illeti, ott elsősorban technológia és know-how exportra van lehetőségünk. Van néhány terület, ahol néhány magyar cég tud olyasmit, amit a kínaiak egyelőre még nem: itt érdemes gyorsan eladni a tudást, mielőtt tőlünk vagy mástól ellopják. Emellett, mint említettük, kisebb területek szűk szegmenseiben lehet keresnivalónk: borral elláthatunk néhány városban néhány éttermet, herendi porcelánnal néhány újgazdagot. Ennél sokkal többre nem érdemes törekednünk.

*

  A Keleti Szél mint ideológia baromság, de korlátozott lehetőségeink mégiscsak vannak Kínával kapcsolatban. Ezeket érdemes kihasználnunk.

  Illúzióink azért ne legyenek. Kína nem a nagy testvérünk, hanem egy nagy és gyorsan fejlődő gazdaság, amelyet alapvetően piaci viszonyok uralnak. Hogy hasznot húzhatunk-e belőle, az azon múlik, hogy Magyarország képes-e nemzetközileg versenyképes termékeket előállítani, s nemzetközileg versenyképes gazdasági viszonyokat teremteni saját területén. Alacsony adók, gyors és kicsi bürokrácia, képzett és szorgalmas munkaerő, kiszámítható viszonyok – nagyjából ezekre van szükség Kína megnyerésére. Igaz, ha ezek meglennének, akkor nem is lenne akkora szükségünk Kínára.

  Legközelebb gyakorlati jó tanácsokat adunk kínai tárgyalásokra készülő politikai-gazdasági vezetőknek. Ezek között az is szerepelni fog, hogy ha egy mód van rá, ne dugjuk meg a tolmácslányt.