Tűsarkak hasítják a közel-keleti homokot. Abu-Dhabi, vigyázz: itt vannak a középkorú amcsi ex-szinglik, hogy megrázzák a tudásfát. A Szex és New York második része igazi példamese a hollywoodi ostobaságról, mely csírájában elfojtja az eredeti ötleteket és teret enged a lebutító, idegesítő cukormáznak - nem számít, hogy Guccit vagy csadort hordasz, a lényeg, hogy fogyassz!
Kétféleképpen lehet rossz egy film: van az, amikor süllyedek lefelé a székben, mert szégyellem magam az alkotók helyében - ilyenkor a vászonra nézni is kínos - no meg az, amikor a fej megfájdul, a szem nem marad szárazon, émelygek és felébred a szunnyadó düh. A Szex és New York második része ennyire kibírhatatlanul szar.
Merthogy volt egyszer egy sorozat, ami cinikus humorával és szókimondásával ledöntött a nők előtt olyan tabukat, amelyeket előtte nem lehetett szóba hozni.
A Szex és New York nem a szinglikultusz himnusza volt, csak a média tette végül azzá. Eredetileg dolgozó harmincas nők életét mutatta be kendőzetlen őszinteséggel, olyan témákat boncolgatva, mint a karrier, esélyegyenlőség, nagyvárosi mindennapok, társadalmi konvenciók, elvárások, gyermekvállalás egyedülálló anyaként kontra meddőség, mellrák, házasság és párkapcsolati problémák - na és persze a szex, női oldalról. A sorozat nem csupán nagy lépést tett a nők szabad szexualitásáért, de szórakoztató, szarkasztikus stílusával kultuszt teremtett milliókat megnevettetve.
És lőn az elkerülhetetlen megfilmesítés, noha az első mozi rossz is volt, de nem fájdalmasan és vállalhatatlanul rettenetes. A második részben viszont átvette a főszerepet a picsogás és jobb híján támadnak az altesti poénok. Sztori, az nincs, ne is várja senki. Elképesztő, hogy valamelyik idióta pénzt kapott ezért az Abu Dhabiról szóló turistafilm forgatókönyvért: kreált problémák, valószerűtlen élethelyzetek minden szinten, ahol a férfiak a csillogó díszlet részeivé válnak egymondatos szerepeikel - néhol egy kis nedves felsőtesttel feszítéssel és lóbálással - négy hősünk pedig szép lassan önmaga groteszk karikatúrájává válik. Giccs hátán giccs, klisé hátán klisé; mintha csak a felületet akarnák adni az alázásra; van itt például meleg-esküvő, ami annyira csillogóan hattyús-habos-chaneles, hogy még Elton John is kidobná a taccsot, ha látná. Egyedül az adhat egy kis okot az izgalomra és kínban röhögésre, amikor a 64 éves Liza Minelli eltáncolja Beyoncé Single Ladies című, vérlázítóan idegesítő számát - én legalábbis komolyan azt hittem, szívinfarktust kap a díva.
És hogy adjunk a realitásoknak is; ezek a nők Valentinóban sütik a muffint a gyerekzsúrra, nagyestélyiben, gálasminkben és a nyakukban öklömnyi fuxokkal üldögélnek a medence szélén vagy otthon a kanapén; és persze egy tevegelés során is négyszer öltöznek át különféle cirkuszi cuccokba a kamu-Keleten. Sok mindent elmond az amerikai társadalomról és Hollywoodról, hogy mennyire ismeri az iszlámot: a közel-keleti és amcsi csajok úgy találják meg a közös hangot, hogy kiderül; a nikábok alatt ott lapul a Louis Vuitton és a Prada tavaszi kollekciója. Megvan a nagy egy húron pendülés, mindenki egyforma, a nők már csak nők maradnak, akiket a ruhák kötnek össze, háborúk ide, kulturális különbségek oda; győz a fogyasztói öntudat. Hurrá.
Nem a retussal, a cipő-fétissel vagy szereplők korával van itt a baj, hanem az üzenettel, ami mérhetetlenül ostoba, semmitmondó és felületes; nulla. Van egy jelenet, amiben Carrie kiakad, mert a New Yorker a legújabb könyvéről azt írja: amennyiben csak ennyire felszínesen tudja kapargatni a házasság témáját, akkor inkább hallgasson el. A fiktív kritika pedig igazat szól: ha nem tudsz valami újat, emberit mutatni, ráadásul még azt is elrontod, amit eddig elmondtál, akkor inkább fogd be a szád. De végképp ne forgass harmadik részt.
