Itthon, ha választások vannak, akkor a nyertes megállapítja, hogy őt akarják az emberek. A vesztes megállapítja, hogy a nyertes legitimációja megkérdőjelezhető, minthogy csak az ország népességének jóval kevesebb, mint fele (általában 30-40 százalék között) szavazott rá, amiből az következik, hogy a többiek mind ellenzik az új rezsimet. Minthogy pedig rendszerint a kampánylogika értelmében – és gyakran meggyőződésből is – az összes választás úgy van eladva, mint ami „több mint választás”, amin elválik a búza a korpától – új rendszerváltás lesz vagy a rendszerváltás befejezése, vagy a fasizmus/kommunizmus leváltása, a haladás folytatása, hogy behozzuk a lemaradást, esetleg múltba forduló visszakullogás –, szóval mindezek miatt rendszerint valaki kétségbe vonja az eredményt, esetleg tüntetnek egy keveset.

Ez a bevett ügymenet, aztán visszatér az élet a rendes kerékvágásba, aki pedig úgy politikafüggő, hogy épp a gyűlölt ellenfél osztja a lapot, az este popkornnal dobálja a híradó alatt a képernyőt, mutogatja a pártelnöknek a muszkliját, anyázik a feleségének (/férjének, bár ezt kevésbé tudom elképzelni, a nők általában ennél bölcsebbek), és hasonlók.

Az Egyesült Államokban is megvan mindez általában, de relatíve kisebb méretekben. Nem szokás komolyan kétségbe vonni az elnökválasztás eredményét, és főleg nem szokás óriási tüntetéssorozatokat rendezni az új rezsim ellen, olyan táblákkal, hogy „not my president”. Persze mindig van egy-két futóbolond, aki kétségbe vonja az eredményt, aki szerint összeomlik a demokrácia, mert megjöttek a komcsik vagy a fasiszták, de a váltás nagyjából simán szokott menni, és az élet visszatér az eredeti kerékvágásba, vagy többnyire ki sem lép onnan. Gondolom, mindenki örül, hogy végre vége a „panem et circenses” alapján szerveződő kampánycirkusznak.

Nem úgy a 2016-os Trump-buldózer megállíthatatlan menete után.

*

Rögtön a választások után egy nappal utcára mentek New Yorkban a hillarysta fiatalok, kábé olyan jelszavakat skandálva, mintha valami Rákosi által kiterelt tömeg tüntetne Budapesten az ötvenes években. Magukból kivetkőzött huszonévesek üvöltöztek az utcán, hogy az új kabinet reakciós, nőgyűlölő, fasiszta, rasszista, xenofób és hasonlók lesz. Washingtonban amerikai zászlót égettek a tüntetők, és sok más városban is utcára vonultak az elkeseredett hadak. 

Komolyan abban reménykedett egy rakat Hillary-párti választó, hogy az elektori kollégiumban talál elég félreszavazót, és mégsem Trump lesz az elnök. Aztán még megpróbáltak komolyan reménykedni ebben-abban, a CNN pedig perceket szentelt az ötletnek, hogy akár az is megtörténhet, hogy Trump ellen merényletet követnek el a beiktatáskor, és akkor Obama jelöltje lenne az elnök. Huh.

S akkor jött a Women’s March, amikor rengeteg nő vonult végig Washingtonon és New Yorkon. A New York-i vonulás úgy nézett ki, legalábbis amennyit láttam belőle, mintha tini punkcsajok lázadósdit játszottak volna. Ilyen lehetett a hangulat valami londoni punkkocsmában, amikor hatalomra került Thatcher, és a CBGB-ben New Yorkban, amikor hatalomra került Reagan.

A washingtoni vonulás még rosszabb volt: a felvonulók jórésze magából kikelve ordítozott, vállalhatatlanul volt felöltözve, semmi nőiesség (igen, van olyan), semmi méltóság, semmi egymás iránti tisztelet: lökdösődés, magából kikelt tüntetők. Olyan szutykot hagytak maguk mögött, mintha a Sziget táborozói laktak volna Washington utcáin egy hétig.

A hírek kevésbé szóltak az abortuszt minden tagállamban egy csapásra legalizáló legfelsőbb bírósági döntés, az 1973-as „Roe vs. Wade”-ügy évfordulóján megrendezett életpárti menetről, ami tele volt fiatal nőkkel (többen olyanok, akiknek volt abortusza, de megbánták), akik miatt nem kellett lezárni a várost, mert tudnak méltóságteljesen vonulni, és akik után nem kell takarítani. A szónokok sem mérges, frusztrált személyiségek voltak, hanem megértést tanúsító, értelmes emberek. (Amúgy tudták, hogy a Roe vs Wade egyik főszereplője, aki a pert elindította, hogy elvetethesse gyermekét, Norma Leah McCorvey azóta életpárti, abortuszellenes aktivista?)

A vereséget ki nem heverő, gyászmunkát végző radikális hillarysták minden pillanatban azt lesik, mikor és hogyan mondathatnák le Trumpot. Hol vét egy hibát, hol lehet beperelni, kirobbantani egy botrányt. Mintha nem tudnák, hogy ha lemond, akkor alelnöke, Mike Pence lép a helyébe, akit ők, mármint a hillarysták, ugyanúgy utálnak, ha nem jobban. Elnökválasztás nem lesz, csak szűk négy év múlva.

*

És akkor most elképzelem, hogy mi lett volna, ha Hillary nyer. Az lett volna, hogy a republikánus szavazók másnap dohognak egy kicsit. Néhányan rázták volna az öklüket. A republikánus szavazók valahogy könnyebben túlléptek volna azon, hogy elvesztették a választásokat. Túléltek eddig nyolc év Obama-kormányzást, akkor kibírnának még négyet.

Meg hát a világ ismert tökéletlenségéhez hozzátartozik, hogy nem mindig az van, amit mi szeretnénk. Ezt tudja Obama is, aki azzal magyarázta szavazói számára a vereséget, hogy a haladás nem egyenes vonalú, dinamikusan gyorsuló valami, hanem néha misztikus kacskaringókat vesz. Aha.

A demokrata párti választók azonban láthatóan nehezen emésztik meg, hogy nem úgy lett, ahogy ők elképzelték. Azt hitték, örökre marad a progresszív rezsim. Nos, ha a jobbosok kibírtak nyolc évet Obama alatt, ők is kibírnak másik nyolcat Trump-Pence alatt.

Amikor a progresszió épp csatát nyer, győzelmet arat, általában a következő, diadalmas, rövid üzenetet küldik a veszteseknek a nyertesek: get over it, nyugodjatok bele és lépjetek tovább. amikor vesztenek, akkor ők maguk ezt képtelenek megtenni. Kedves balosok! Donald Trump az Egyesült Államok elnöke. Get over it. Nyugodjatok bele, és lépjetek tovább.