„Damien Karras: Miért ő? Miért épp egy kislányt szállt meg?
Ennek semmi értelme!
Lankester Merrin: Szerintem azért, hogy kétségbe ejtsen minket…
Hogy úgy lássuk magunkat, mint gusztustalan állatokat…
Hogy elutasítsuk a lehetőséget, hogy Isten szerethet minket.”
(Az ördögűző)

„A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk?
Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek!
Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig!” (Mt, 13, 28-30)

Választási kampány és korrupció – mostanában leggyakrabban ezen két téma kapcsán merül fel az örök kérdés, hogy létezik-e erkölcs a politikában, létezik-e olyan politikai erkölcs, amiben a „politikai” nem olyan fosztóképző, mint korábban a „szocialista”.

Vajon a politika tényleg csak a hatalom megtartásáról szól, vagy vannak azon túlmutató céljai is? Igaza van-e a pusztán a hatalmat dicsőítő jobboldaliaknak, vagy nem jobbak az intellektuális sátánizmust valló baloldali társaiknál? Tényleg csak liberális naivitás-e az erkölcs a politikában? És miért nyugtalan a lelkiismeret?

A jobboldalon elszaporodtak azok a hangok, amelyek egyfajta bennfenteskedő lenézéssel tekintenek azokra, akik számon próbálnak kérni valamiféle etikát a politika világán. Szerintük ugyanis az ilyesfajta igények hasonlatosak a felvilágosult liberálisok/baloldaliak utópikus idealizmusához: szegény naiv liberálisok mennyországot akarnak a földön, és nem akarnak szembesülni a politika piszkos valóságával. Erkölcs, etika? Ugyan! „That’s power, stupid”, kiálthatnánk fel, az „economics, stupid” mintájára. De hát ugye, ezek a liberálisok mindig csak a naiv álmaikat akarják megvalósítani, semmi közük a realizmushoz, geopolitikához és hasonló földi hiábavalóságokhoz, amelyek kemény valósága alakítja és meghatározza a politikát.

Van ezzel egy igen nagy probléma.

*

Kezdjük ott: ezt az egytényezős hatalom- és sikerelméletet egyesek Macchiavellivel, mások Nietzschével alapozzák meg. Mindkét szerzőnek kedvelem a könyveit, és realistának tartom magam. (Habár Nietzschével elég gyakran nehéz egyetértenem, mégis lenyűgözőnek találom; Maccihavelli meg egyes álláspontok szerint évszázados félreértések áldozata.)

Én azonban úgy nőttem fel, hogy vannak etikai alapelvek és vannak jó ügyek, amikért érdemes küzdeni, még akkor is, ha a jó szándék és az értékek összekeverednek érdekekkel és rossz szándékkal is. Az én jobboldaliságom és konzervativizmusom univerzális (igényű) alapelveken nyugszik, amelyek a történelem felett állnak; és benne a politikai hatalomnak és az ahhoz vezető választási kampánynak vannak saját magukon túlmutató céljaik is.

Az univerzális morális igény összeegyeztethető egyfajta mérsékelt lokalizmussal, patriotizmussal és pluralizmussal, viszont egyáltalán nem gondolom, hogy minden kultúra egyenlő. A kettő csak akkor zárja ki egymást, ha szigorú logikai szélsőségig visszük valamelyiket, ez azonban olyasmi lenne, amit Bibó István túlfeszült lényeglátásnak nevezett.

Nincs sajnálatra méltóbb annál a világlátásnál, ami minden mögött csak hatalmat, elnyomást és érdekeket lát, nincs lelkileg sivárabb és nyomorultabb létezés Foucault-énál és Derridáénal, akiknek a filozófiáját úgy jellemezte Roger Scruton: „mikor végül a függöny felmegy, hihetetlen látkép tárul elénk: a tagadás világa, egy világ, amiben, bárhova is tekintünk, jelenlét helyett hiányt találunk, nem az emberek világát, hanem az üres bálványokét, egy világot, ami ott, ahol mi rendet, barátságot és erkölcsi értékeket keresünk, csak a hatalom csontvázait tudja nyújtani. Ebben a világban nincs teremtés, habár tele van okossággal – okossággal, amit tudatosan állítanak hadrendbe a Semmi szolgálatára. Ez a nemteremtés világa, remény, hit és szeretet nélkül, minthogy nincs ’szöveg’, ami ilyen transzcendens dolgokat jelenthetne egyáltalán. Ez egy olyan világ, amiben a tagadás össszeállt a hatalommal és az értelemmel annak érdekében, hogy a hiányt tegyék meg a mindent átfogó jelenlétté. Ez, röviden, a Gonosz birodalma.”

Foucault és Derrida, meg velük együtt a nietzscheiánus, posztmodern baloldal világlátására minden joggal mondhatjuk, hogy: nyomorult. Ahol csak hatalom van minden mögött, ott tort ül a kiábrándultság és a szarkazmus, a gúny. Ez a totális reményvesztettség filozófiája, márpedig egyes teológiai elképzelések szerint épp ez az emberi reményvesztettség és a nyomában jövő kétségbeesés a célja a Gonosznak. Ezért gondolom, hogy Foucault és Derrida intellektuális sátánisták voltak.  

Nem gondolom azonban azt, hogy az egész baloldal az intellektuális sátánizmus terepén jár. Tisztában vagyok a baloldal sokszínűségével, aminek leírásához nem elegendő három szivárványos zászló sem. Fogalmam sincs, ez a posztmodern reményvesztettség épp mennyire divat a baloldalon, leszámítva az amerikai egyetemi szférát. A való világban talán már csak a használt eszmék boltjában kapható, leértékelve.

*

Viszont.

A pusztán a hatalmat és annak pőreségét felmagasztaló jobboldaliak nem jobbak a hatalom mindenütt valóságát kárhoztató baloldaliaknál.

Attól még, hogy valaki, például én, nem hisz ennek a „csak a hatalom a lényeg”-dumának, még nem kell felvilágosult liberálisnak, Kantnak és Habermasnak lenni. Az én realizmusom nem valamiféle, a hatalom szemlélését monomániává fejlesztő függőségen alapszik.

Az én realizmusom Szent Ágostonon alapszik, mint ahogy az angolszász tradicionalista jobboldaliság úgy, ahogy van. Civitas Dei, civitas terrena. A világ tökéletlen, sosem lesz földi paradicsom. Az ember tökéletlen mind morálisan, mind intellektuálisan. Konzervatív közhelyek, ismerjük. Russell Kirk szerint – akitől nehéz lenne eltagadni a konzervativizmusát és jobboldaliságát – a konzervatívok túlnyomó többségének alapelvei közt ott szerepel a „tartós morális rend”; Kirk azt állította, hogy a morális igazságok örök igazságok, ahogy az emberi természet is állandó. Mégsem mondhatjuk, hogy Kirk egy naiv, felvilágosult liberális lenne. (Kirk például nehezen viselte a baloldali jóléti programokat, viszont nem volt épp darwinista kapitalista sem, folyamatosan laktak nála hosszabb-rövidebb időre kóbor vándorok és hajléktalanok.)

Az én realizmusom, ami magyarázza a hatalom valóságát és az értékek keveredését az érdekekkel, a geopolitikát, a hatalmi játszmákat és választási kampányokat, az a világ és az emberi természet megjavíthatatlan tökéletlenségének elgondolásán nyugszik. De ettől még Szent Ágostontól Kirkig sokan tudták, hogy van örök morális rend. A hippói püspök ugye szentté lett avatva, nem valószínű tehát, hogy valami korabeli Nietzsche lett volna, aki az emberi tökéletlenségből azt a következtetést vonta volna le, hogy morál nincs is, csak a hatalom van önmagáért.

*

Talán rémlik az olvasónak a búza és a korpa keveredéséről szóló bibliai példázat: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”

Nos, Szent Ágoston valami ilyesmire utal: a világban és bennünk is kiirthatatlanul jelen van a konkoly. De ez nem jelenti azt, hogy nincs búza. (A nehézfejűek számára az Előadó szolgál szájbarágós magyarázattal is.)

Az a jobboldali, aki szerint a politikának a lényege kizárólag a hatalom, annak megszerzése és megtartása eleve diszkreditál minden célt, s gyakorlatilag cinikusan összekacsint a populistázó balosokkal, igaztalan igazolást nyújt azon vádaknak, amelyek szerint a nemzetre, életre, családra, munkára és hasonlókra való hivatkozások kizárólag hatalomtechnikai eszközök, politikai kommunikációs manipulációk. Ráadásul ebből az következne, hogy maholnap, ha a szükség úgy kívánja, a jobboldal a hatalom megszerzése és megtartása érdekében képes lenne lecserélni céljait és hangoztatott alapelveit. Khm.

A hatalom rútságát és valóságát, a reálpolitikát, realizmust, geopolitikát, a korrupció kiirthatatlanságát ettől még meg lehet éteni, de nem mint önmagukért való célt, hanem mint a világ önellentmondásosságának és tökéletlenségének termékeit. Azonban attól még, hogy az ember tökéletlen, és hiábavalóak a liberálisok törekvései a tökéletesítésére, attól még a tökéletlenség nem válik valamiféle redukált tökéletességé. Attól még, hogy a búza közé keveredik a konkoly, s az aratásig nem kell szétválogatni őket, attól még létezik búza is, a búza pedig nem a naiv liberális utópia bibliai fedőneve. (A hippói püspök világlátásával való egyetértéshez amúgy egyáltalán nem szükséges vallásosnak lenni, ez az augusztinianizmus az alapja az egész szekuláris konzervativizmusnak.)

*

A józan eszű választópolgár mindig a maga kiirthatatlan meggyőződései, morálja szerint fogja megítélni a politikát. Pontosan tudja, hogy a politika mocskos, pontosan tudja, hogy a politika manipulál, manipulálja őt, és ezt bizonyos fokig kész megbocsátani. De ha valaki az arcába nevetve, lenézően és nagyképűen azt mondja neki, „az egész csak és kizárólag a hatalomról szól, te hülye”, akkor azt az illetőt legszívesebben felképelné, a következő szavazáskor pedig nem az ő neve mellé fogja húzni az ikszet.

Már a politika puszta hatalmi játszmaként való felfogása is megkövetelné, hogy a politikának legyenek a hatalmon túl mutató céljai, különben a hatalmat nem sikerül megtartani.

Annak belátása, hogy a konkoly kiirthatatlansága nem tagadása a búzának, nem jelenti azt, hogy a búza is konkoly, csak álruhában. E belátás ahhoz a tulajdonságunkhoz juttat el minket, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret. Ha a búza is része a győzelemnek, a lelkiismeret megnyugodhat; ha viszont csak a konkoly létezik, akkor a lelkiismeret szabadságra mehet. Ha azonban búza is, konkoly is létezik, és ezzel a tudattal kell politikát művelni, hatalommal és a hatalmon túlmutató célokkal, akkor mégis van itt egy probléma: együtt kell élni a lelkiismeret örök nyugtalanságával. Ez a premodern opció a posztmodernnel szemben. És az ezzel való szembenézést nem lehet megspórolni, ha szeretnénk a valóság és tapasztalat tükrében realisták maradni, és nem akarunk a cinikusok, kiábrándultak, reménytelenek és végső kétségbeesettek között végezni.