A Mandiner szerzői, mint 2010 óta minden évben, idén is évet értékelnek.
Stumpf András írása.
*
Kapkodhattuk a fejünket 2016-ban rendesen. Ennyi meglepetést egyetlen év sem hozott 1989 óta Európában, a nagyvilágban és itthon. Bele is szédültünk kissé. A Közel-Kelet és Afrika katasztrófája már nem meglepő és mulatságos sem lesz sosem, szóval ezekkel most nem foglalkozunk. Putyinnal sem. Miért? Csak.
Kezdjük inkább Kölnben. 2016 ott kezdődött el ugyanis. Épp egy éve, amikor is a helyi pályaudvar előtt aleppói atomfizikusok tesztelték önmagukon a maghasadást, a tömeges kísérlethez segítségül hívva némi germán női humán erőforrást is. Maga az esemény nem volt meglepő, ám hogy a nagy német sajtószabadságban napokig ne legyen hír ebből a vezető orgánumokban – ez minket azért némileg mulattatott itt, a köztudottan diktatórikus Mucsa-alsón. Merkelföldén is gondolkodóba estek néhányan, kisebb pofonokat is kiosztottak a Willkommenskulturnak a tartományi választásokon, de a nagy csattanások hangját Anglia és Amerika felől hozta a tenger és az óceán.
Brexit. Trump.
Valódi meglepetések. És: mulatságos reakciók.
Ritka, amikor ennyire nyíltan mutatja ki egy politikai kultúra teljes stábja, hogy miközben toleráns, liberális és baloldali elvileg, mekkora gigantikus elittudata van. Mi volt a reakció mindkét esetben? Hát hogy egyrészt elközelg a világvége most már, másrészt, hogy ennek okozója a prosztó, suttyó, képzetlen fehér vidéki. Ez az érvkészlet főleg Amerikában vicces: ha Clinton nyert volna, vajon ugyanezek a toleránsok leírják, hogy a prosztó, suttyó, képzetlen fekák és latinók juttatták őt az elnöki székbe?
Költői volt a kérdés.
Mulattató volt mindenesetre, mennyire nem értik. Itt ez a Trump. Nőket sértegetett. Aztán mégis több fehér nő szavazott rá, mint az aranyos Romney-ra korábban? A libsi válasz: mindent átitat a hímsovinizmus. A rendszer bedarál, átformál, a nő nem ismeri fel saját érdekét, önként megfelel rá osztott, elnyomott szerepének. Kényszeríteni kellene, hogy szabadon meneteljen a történelem jó oldalán, de nem lehet, hiszen a sovén rendszer, a fasisztoid társadalom bedarálta, hogy ne is ismerje fel saját érdekét.
Pedig nagyon is felismerte a saját érdekét. Mert mennyire is érinti a texasi fehér háziasszonyt, hogy Trump húsz éve lekurvázott valamilyen nőszemélyt? Nos, semennyire. Nem őt ribancozta, magánban volt bunkó. Mennyire érinti ugyanezt a háziasszonyt az illegálisan érkezett latinó csoport jelenléte a szomszéd utcában? Nagyon. (Több mint másfél millióan vannak ilyenek csak az ő államában.) Tehát ha a háziasszony úgy van vele, hogy bár Trump bunkóskodott, de ezeket kizsuppolná, ezért aztán rá szavaz – azzal nagyon is racionális döntést hoz.
A liberálisok szerint ezzel szemben a post-truth korszaka kezdődött el, amikor az igazság nem számít. Én nem tudom, elkezdődött-e valami, de az USA-ban csupán az történt, hogy az erkölcsi megbélyegzésnél fontosabb lett az érdek. A politika tehát politikább lett. Sokan ugyanis újra rájöttek, hogy elnököt választanak. Politikust. Akinek a dolga az, hogy az érdekeiket képviselje, nem pedig, hogy valamilyen főpapi testület szerint univerzálisnak minősített értékeket jelenítsen meg, dogmákat fogalmazzon és indexre helyezzen műveket, gondolatokat.
Az egy másik állás.
A pápáé. Neki lehet nagy, univerzális jóságokat mondogatnia. Ahogy Ferenc szokta is. A pápa, aki kognitívdisszonancia-feloldó feladatokkal bombázta a konzi katkókat idén is (ez már kevésbé meglepő, de még mindig mulatságos), így aztán lassan transgender-tanszékeken is népszerűbb mint a budai hegyoldalakon.
Hazaértünk tehát. Nézzünk körül itthon is! Nálunk már évek óta divatol a totálisan érdekvezérelt politika, amelynek píszíellenessége kedves is lehetne szívünknek, de mulatságos meglepetések egész sorát hozta el 2016-ban is.
Legjobban talán Mészáros Lőrinc lepődött meg 2016-ban. Ő például nem számított rá, hogy vesz 17 szállodát. Arra sem, hogy médiabirodalmat vásárol. Aztán mégis. Egy szép napon arra ébredt. Végül is jobban járt azért, mint Gregor Samsa, igaz, rá még egy kitinpáncélos bogárnál is rondább állatok nevén utal a nép újabban – ami felettébb igazságtalan, hiszen Mészáros mit sem sejtett. Persze csak a nép azon része utal rá az emlős állatok két legcsúnyábbikának („oligarcha”, „stróman”) nevével, amely a szabadságot fontosnak tartja. A Népszabadságot.
A lapot, amely nincs többé. És ez azért nem mulatságos. Csak meglepő. Nem gondoltuk volna tavaly ilyenkor.
Ahogy persze azt sem, hogy a Magyar Nemzet mottója ez lesz: „Mindig ellenzékben”. Ezen mondjuk talán még Simicska Lajos is felröhögött. Az mondjuk bizonyára nem lepte meg, hogy akik csúnya emlősök neveit aggatták rá évtizedeken át, most már nem rá aggatják, hanem Mészáros Lőrincre. Akik szerint meg eddig „nemzeti nagytőkés” volt, na, szerintük lett hirtelen a hazát gúzsba kötő oligarcha.
Ha valaki, Simicska tudja, hogy pénz beszél, kutya ugat. Most mások vásárolják a kormánypárti vakkantásokat, ugyanúgy közpénz-tenderek nyereségéből, ő meg most kormányelleneseket vesz. (És finanszíroz egy-két kis, önazonos, minőségi szigetecskét is, amilyen például egykori lapom, a Heti Válasz.) Simicskának amúgy is a tavalyi volt az igazi, nagy meglepi éve: a Fluor próféta által is megjövendölt gecigránát akkor robbant. A nemes gránátalmafa ízes gyümölcse mindenesetre szépen érni kezdett 2016-ban, év végén még Kálmán Olga is a Hír TV-hez szerződött...
Ezt sem hittük volna egy éve.
Meg azt sem, hogy mostanra túl leszünk a egyik legértelmetlenebb népszavazáson. Egy másik ellenében dobta be eredetileg a miniszterelnök, a vasárnapi zárva tartós ellen, ami a szocik ötlete volt és akár meg is lepődhettünk volna rajta. Egy balos párt, amely kitartóan harcol a munkavállalók érdeke ellen? Minthogy azonban az MSZP-ről van szó, csupán mulattatott a dolog: meg azért nem lepődtünk. A fideszes gáncson annál inkább. Az Év szégyene-díj mindenképp jár a választási irodánál tobzódó kopaszok akciójáért, bárki találta ki azt.
Mélyre ment akkor a kormánypárt és a kvótakampány színvonalával sem emelkedett sokkal magasabbra, de akkor ez már nem volt meglepő. Meglepő az volt, hogy „politikailag érvényes” lett a referendum.
Azaz: érvénytelen.
A Fidesznek nem jött össze az ötven százalékos részvétel, pedig ugye nagy, országos ügyekben régen volt már olyan, hogy nem teljesült Orbán Viktor vágya. Gondban persze nincs a kormányfő: lecsekkolta a rendszert, tudja, '18-ra hol kell javítani rajta, az ország makromutatói jók, kihívója meg csak majdnem lett.
Vona Gábor megszorongatta ugyan néhányszor a Parlamentben, de csak nem nőtt az egekbe a Jobbik népszerűsége. Pedig Vona leszámolt még Novák Előddel is és nagyon cuki lett. Csak hát eközben Toroczkait tette meg alelnökének, aki meg annyira cuki, hogy városában betiltotta a minaretépítést és a Pride-ot – megmentve mintegy Ásotthalom népét a rája leselkedő homokos müezzinektől, akik már készenlétben álltak, hogy titkos CIA-pénzből gyorsan felhúzott tornyokból napi ötször rikácsolják bele a tiszta magyar légbe: vájemszíéj.
Hát a többi ellenzéki párt?
2016-ban kimúlt az LMP. Hivatalosan még létezik, de mi már májusban eltemettük, amikor Schiffer András kiszállt onnan. Most már látszik: nem volt korai a harangozásunk.
Lassan az MSZP fölött is kondíthatjuk. Aki nem hiszi, nézzen bele Kunhalmi Ágnes fővárosi elnök legutóbbi sajtótájékoztatójába.
DK? Rég lemondtak arról, hogy nyerhetnek '18-ban, bármilyen összefogócskázás tagjaként.
A baloldal Jobbikkal való összefogásának lenne persze értelme, de csak suttyomban, úgy, hogy a választók ne lássák. Az után, hogy a balos ellenzék már összeszervezte magát és kijelölte saját vezetőjét. Akkor az a vezető, bárki, elcsattoghatna Vona Gáborral egy lakatlan szigetre telefonok nélkül, tollal és papírral, összerakni, ki hol indít erős, hol pedig gyenge jelöltet, ki melyik választókerületre költ. Így talán esélye lenne az ellenzéknek, hogy legyőzze a Fideszt.
A balosok töketlenkedését látva már az alapfeltétel megteremtésére sincs esély. Arra tehát, hogy kijelöljék vezetőjüket. Előválasztási ötletelésükből meg, ha lesz is valami, a Jobbikkal úgy már nem fognak tudni dealelni aztán. 2017 első napján tehát továbbra sem látszik, hogy bármi veszélyeztetné a Fidesz-hatalmat.
A kötvényügyek, kopaszok, közpénz-milliárdok magánná csiribúzása, propeller-hazugságok és a tömény médiagátlástalanságok éve után ez azért nem is annyira mulatságos. Az ellenzéki teljesítményt látva persze nem is túl meglepő.
