Láttak már olyat, hogy az Index egyszer és mindenkorra megfejti a Trump-jelenséget? Nem? Akkor mutatjuk. Tóth Gergely egyfajta beadandó szemináriumi dolgozatot írt a Trump-jelenség politikafilozófiai hátteréről, de hogy a haszna is meglegyen, leközölte az Indexen is. Van itt minden, Trump, szélsőjobb, populizmus, alt-right, rasszisták, fehérek, feketék, neoreakciósok vagy mik, sőt a végére még Schiller, de Maistre és Hegel is előkerül. Atyaúristen.

Az eszmefuttatás szerint Trumpot az „új amerikai szélsőjobboldal” választotta meg, úgy mint: a republikánus törzsszavazók rejtőzködő rasszistái; a nagy pártokat elutasító old school szélsőjobb; a neoreakciósok; és a Trump-forradalom igazi motorja, az alt-right mozgalom.

*

Az Index szerzője igazi amcsi progresszív hévvel kezdi, az első igazán radikális jelöltnek Barry Goldwatert kiáltva ki 1964-ből, s ide vezeti vissza mindenek eredőjét. Nemrég írtam a City Journal nyomán Goldwater démonizálásáról, mert Goldwater ugyanúgy nem volt egyáltalán sem radikális, sem szélsőjobbos, ahogy Trump sem az (a City Journal-cikk pont az indexes agymenésekről szól egyébként). Trump egy szabadelvű showman, Goldwater meg egy mérsékelt libertárius volt. Trump biztosan nem konzervatív, Goldwater amerikai viszonylatban annak számít. De Goldwater, az „igazi radikális”? Ezért a címkézésért maximum az egyre balosabb amerikai egyetemeken adnak pontot, jobb helyeken mélyértelmű csend, esetleg a tananyag ismétlésére való felszólítás a reakció.

A további ördögfattyúk a neoreakciósok és az alt-right szellemi vezérei volnának, Richard Spencer, a monarchista-egyenlőségellenes Nick Land és egy bizonyos Jared Taylor. S hogy mi az alt-right, azaz Alternative Right? A fősodratú amerikai konzervativizmust elutasító, radikális-szélsőjobbos mozgalom, ami főleg nacionalizmussal és rasszizmussal azonosítható, de nincs igazán egy átfogó ideológiája, mivel mindenféle, furcsa nevű mozgalmakat ide sorolnak.

Tóth Gergely leír olyan marhaságokat is, hogy „Land jobb pillanataiban nagyon emlékeztet Joseph de Maistre francia esszéistára, aki a francia forradalom megrázkódtatásaira válaszul dolgozta ki a Trón, az Oltár és a Hóhér (!) szenthármasságán alapuló reakciós rendszerét.” Hát én ilyet nem olvastam szegény de Maistre-nél, aki Isaiah Berlinnek köszönheti rossz hírét. De Maistre egy mérsékelt monarchista volt világéletében, a francia ellenforradalmárok honi szakértője, Nyirkos Tamás szerint pedig a hétezer oldalas életművéből összesen negyven oldalon emlegeti a hóhért.

Az Indextől megtudjuk, hogy „a neoreakciósok a modernség folyamatát a permanens társadalmi forradalmi időszakként éli meg”. Bizonyára így van, bár a felvilágosodással és a modernitással az egész konzervatív gondolkodás hadilábon állt mindig is (az amerikaiak éppenséggel mindig jobban ki voltak vele békülve). Ez ügyben, ha már a Wikipédiáról és a Politicóról összeolvasva gyorsan írt egy esszét indexes kollégánk, akkor ajánljuk neki Charles Taylor kommunitárius filozófus A Secular Age című könyvét, ami hosszabb, mint egy Politico-cikk, de jobban meg lehet belőle érteni a konzervatívokat, mint maguktól a konzervatívoktól, már ami a premodernt és a modernt illeti.

Tóth Gergely még olyasmi dolgokra csodálkozik rá, hogy „egy posztideologikus generáció tagjaiként nincs értelme nézetek és értékek szerint besorolni őket”, meg hogy „az alt-right a polkorrektség legnagyobb áldozatának a faji/etnikai gondolkodást tartja, mert eltakarja a Nagy Igazságot, miszerint: az identitás fontosabb az ideológiánál”.

Nos. Senki sem siránkozzon az alt-rigthos identitáspolitikán, miután az identitáspolitikát jelen pillanatban főleg a progresszívek űzik, az LMBTQSTB-mozgalom háza táján például. Az identitáspolitika (identity politics) lényege: ha kritizálsz (legyen a kritika akármilyen udvariasan megfogalmazott, megalapozott, akadémiai vita keretében elhangzó kérdés akár), akkor az identitásomat vonod kétségbe, azaz a létemet és annak értelmét; márpedig ahhoz nekem jogom van, neked meg nincs jogod az identitásomat kétségbe vonni. E felfogás szerint az identitáshoz minden hozzátartozik, amit az érintett hozzá sorol. Vallás (kivéve a kereszténységet), nemzet (kivéve a nyugatiakat), szexuális irányultság (kivéve a heterót), a nézetei, az, hogy egyszer Napóleonnak, aztán Jézusnak, majd Mohamednek képzeli az ember magát. A progresszív identitáspolitika a pszichiátria tagadása, mert őrültek és képzelgők nem létezhetnek, hiszen azt mondani a sokadik Napóleonnak, hogy ő nem Napóleon, az identitásába való illetéktelen beavatkozás. Csak ezt még nem merik maguknak bevallani a progresszívek. Csoda, ha ez az identitáspolitika kitermeli a maga „reakciós” változatát?

Amúgy meg csak a nyugati médiaértelmiségi képzeli úgy, hogy fejlett demokráciában van három-négy „ideológia”, vagyis eszmerendszer/kidolgozott politikai világnézet (pl.: konzervativizmus, liberalizmus, szociáldemokrácia), amelyek közül mindenki kiválasztja a neki tetszőt, és kész, ez a fejlődés csúcsa. Az akadémiai elit bizonyára rendszerint rendelkezik ilyesfajta kidolgozott világnézettel, de a választók többsége inkább nem. Vagy nem olyan fokon. Amúgy meg: az identitás megtenni központi témának úgyszintén lehet világnézet/ideológia.

*

Kid Rock, az illiberális Amerika redneck sztárja

A legfőbb probléma azonban − idétlen nevű mozgalmak, megjegyezhetetlen nevű, új ideológiák és különféle koalícióik ide vagy oda −, hogy a Kid Rock-i értelemben vett United States of America nem ez alapján szavazott Donald Trumpra.

Az alt-right, a neoreakciósok és más, indexes szerzőnk által felsorolt mozgalmak követői nem rendelkeznek akkora bázissal, hogy érdemes legyen miattuk rájuk hangolni egy kampányt, a Trump-szavazók túlnyomó többségének pedig fogalma sincs Richard Spencer, Nick Land és Jared Taylor kilétéről (Landről még annyit: most komolyan, hány monarchista szaladgál az Egyesült Államokban? Üdvözlöm amúgy őket, de hát…). Biztosan érdekes volt Tóth Gergelynek ez a szellemi kaland, a kutya azonban máshol van elásva.

„Make America Great Again” – szólt a Trump-kampányszöveg. A progresszívek egyik hibája, hogy azt hiszik, ez csak az ötvenes évekre vonatkozhat, a csomagból pedig nem lehet kivenni a fehér felsőbbrendűséget. Kár, hogy Ben Carlsonnak és más feketéknek nem szóltak előre ez ügyben. Persze ő biztos öngyűlölő, jobb esetben félrevezetett fekete (esetleg áruló).

Valahol mulattató az a sok erőfeszítés, ahogy a baloldalon izzadságosan próbálják megérteni, miért is szavaztak annyian Trumpra. Kicsit persze atyáskodóan leereszkedő is, de ezt a kezet lesöpörheti bárki a vállunkról. Értelmezzék csak a „Trump-jelenséget”, addig sincsenek mással elfoglalva, ez meg viszonylag ártalmatlan tevékenység.

A Guardian hasábjain egy bizonyos Laura Bogart, egy Hillary-szavazó hölgy beszélget Trump-szavazó édesapjával. Előjön az összes sztereotípia a Trump-szavazóról. A mi Lauránk pont azt rója fel apjának, akinek tetszik, hogy Trump újra naggyá akarja tenni Amerikát, hogy ez az ötvenes éveket idézi, amikor sem a nőknek, sem a feketéknek, sem a melegeknek nem volt ám olyan jó. De miért is kellene, hogy Amerika ismételt naggyá tétele az ötvenes évek egy az egyben való másolását jelentse? És bárki komolyan gondolja, hogy Trump el akarja venni a nők és feketék jogait? A hillarysta baloldal paranoiájában nagyobb háborút képzel el, mint a Kincs, ami nincs japán katonája pár évtizeddel a második világháború vége után.

A decens, brit Catholic Herald szerzője úgy fogalmaz: „Vissza akarom kapni az országomat – mondják Trump választói. Az okoskodók szerint ez a gyári munkahelyek és a fehér férfi uralmának ideje iránti nosztalgiát tükrözi. Tévedés. Ez egy szomorú, metafizikai siránkozás valami szilárd és örök iránt”.

R.R. Reno hozzáteszi: az előző évtizedekben az „érdekek politikája” uralta az angolszász világot, már ami a dolgok interpretációját illeti: eszerint minden magasztos eszme csak valami alattomos önérdek csalóka maszkja. „Hazafiság? Az etnocentrizmus maszkja. Házasság? Patriarchiális intézmény, ami a férfiak érdekeit szolgálja. Hivatás? Az orvosok fogyasztóknak nyújtanak szolgáltatást; a tanárok kiszolgálják az oktatás fogyasztóit. Még a férfiak és nők közti természetes különbségeket is úgy magyarázták, mint amivel egyesek (a ciszgenderek) hatalmat gyakorolnak mások (a transzgenderek) felett.” Következtetés: „Politikai képzeletünk egy leegyszerűsített Foucault és egy lealacsonyított Hayek sivatagjában fonnyadozik”.

Nos, ez az elnyomó/elnyomott-interpretáció az, ami ideologikus, és ilyen ideológiára nincs szükségünk. Ezzel szemben egy fehér amerikai férfi miért is ne hivatkozhatna a saját identitására politizálási alapként, ha úúgy érzi, épp az ő saját, fehér, amerikai férfiasságát akarják kicsinálni?

*

De még csak nem is erről van szó. A „Make America Great Again” szavazóit nem érdemes túlelemezni. Amúgy más szavazókat sem. Kevesen vannak, akik sok gonddal farigcsált eszmék mentén szavaznak, még azok között is, akik sokat foglalkoznak eszmékkel. (Lehet, hogy önök még nem láttak zsigeri gyűlöletből és indulatból szavazó, balos egyetemi professzort, de mi már láttunk, nem is egyet. Az egyetemi professzorok is csak emberek.)

Trump egy szempontból bizonyosan konzervatív: kiáll egy életmód mellett, amit sokan meg akarnak őrizni. Nem hinném, hogy a feketéktől, nőktől, transzgenderektől el akarnák tagadni ezt az életmódot, kisebb gondjuk is nagyobb annál. Trump egyszerűen egy olyan életmód megőrzését ígéri, amelyet joggal szeretnének megőrizni egykori és mai gyakorlói. Jogok elvétele nélkül is.

Vajon mi az, amit a Trumpra szavazók nem akarnak? Míg ugyanis sokak számára Hillary Clinton volt a hős, vagy legalább a kisebb rossz, egy másik sokaság számára éppen Trump volt a kisebbik rossz. És éppen ők a tudatosabb választók, többek között az elkötelezett vallásosak, akik nem akarnak például etikai kérdésekben további „haladást” (visszacsinálás úgyse lesz, marad a status quo). Az sem épp fehér szupremácia meg nacionalizmus, ha az egyszeri amerikai szimplán csak amerikai akar lenni, és nem akarja, hogy állandóan szapulják neki az amerikaiaságot. Ez egyszerűen normális mentális önvédelem. 

*

A Trump-szavazók azt üzenik a demokrata pártiaknak: hagyjatok minket békén. Nos, ez tényleg reakciós hozzáállás, mindenféle „neo” előtag nélkül. Hagyjatok békén, ennyi. És ez az, ami miatt a progresszívek akármennyire igyekeznek, sosem fogják tudni megnyerni maguknak a Trump-szavazókat, meg az egész republikánus tábort. A progresszívek ugyanis azt hiszik, valami fatális tévedés, félrevezetés áll a háttérben, ami miatt megint csorbát szenvedett a történelmi szükségszerűség. Szegény Trump-szavazókat félrevezették, nem lettek eléggé felvilágosítva, hogy a mennyország Hillaryéknál van, fals bálványokat állítanak előttük a nyomorukra rájátszó, ádáz nacionalisták és populisták. Mintha a Clinton-család sosem tett volna alattomos lépéseket a szavazatmaximálás érdekében, mintha ők a magasztos eszméikről lennének híresek (lásd: Clinton-alapítványok).

Itten bizony törésvonal és szakadék van: a Trump-szavazók és minden korok jobbosai éppen azt nem akarják, amit a progresszívek akarnak. A progresszív mennyország számukra a pokol álneve. Ennyi. 

Még valamit hadd ajánljak megfontolásra. Ez pedig a populizmussal kapcsolatos. „Right wing populism” – a populizmus csak ebben a kontextusban használatos mostanában. Csakhogy egyrészt a (tömeg)demokrácia saját definíciójából fakadóan populista, hiszen a választók akaratát kellene teljesíteni ugyebár. Másrészt amit ma szélsőjobbnak neveznek a progresszívek, az többnyire klasszikus demokrata liberalizmus. Eleve ha csak egy egydimenziós egyenesként tekintünk a politikai palettára, a szélsőbaltól (ja, olyan nincs) a szélsőjobbig, az már inkább akadályozza a megértést, mintsem elősegíti. A jobboldal mindenféle csoportocskái ugyanis bizonyára számos kérdésben egyetértenek, de számos másban meg nem. Bizonyára így van ez a baloldal mindenféle csoportocskáival is. De Maistre, Hegel és Barry Goldwater pedig bizonyosan nem tudna sok mindent kezdeni a mai alt-rightosokkal.

Ez van ma: ha nem tetszett korábban a decens, pulóveres, kandallós-köldöknézős, „mérsékelt” konzervatív, és elvettétek a szendvicsét; akkor most jön nektek a csajozós-ajtóberúgós, iskolai bandavezér vagánygyerek, jobbos kiadásban.

Ja, és még egyszer: várjuk a cikkeket a szélsőbalos-progresszív populizmusról meg a Hillary-szavazók leereszkedő megértéséről.