Jön föl a populizmus! − hallatszik a felkiáltás/jajszó sokfelől manapság, a politika és politikusok új hullámának láttán.
E sorok íróját is meg-megkérdezik erről a témáról, s van is miről vitatkozni. Mondjuk első körben arról, mi is az a populizmus; aztán arról, hogy problémás-e egyáltalán ez a jelenség; sőt, hogy egyáltalán el lehet-e különíteni azt a politika alaptermészetétől. S hogy forradalmian újszerű jelenségről van-e szó, vagy pedig a populizmus, annak minden elemével együtt netán egyidős a civilizációval, a politika megjelenésével?
Nézzünk a múltnak kútjába!
Az év: Krisztus előtt 59. A helyszín: a köztársasági Róma.
Új arc lép fel Róma politikai színpadára, ahol már forronganak, elégedetlenkednek a tömegek a politikusi dinasztiák és az elitista frakciók megkövesedett uralma miatt.
Publius Claudius Pulchernek hívják a feltörekvő figurát. Sármos fickónak mondják, nőcsábásznak, aki állítólag a férfiakat sem veti meg. Egy bizonyos Cicero például ezzel vádolja őt állandóan.
A Claudius család gyermeke ő. Patrícius, de hogy népiesnek, plebejusnak, kívülállónak tűnjön, póriasan Clodiusnak kezdi hívatni magát.
Clodius az első pillanattól hatalomra törekszik, mindenre képes, hogy előbbre – és fölfelé – jusson. A hadseregbe lép, de mivel úgy érzi, nem kapja meg ott a kellő tiszteletet, fellázítja a katonákat. Elhajtják onnan, erre más politikai nagyemberhez csatlakozik. Újra beléphet a hadsereghez, de ismét lázítani kezdi a katonákat.
Rómába visszatérve a hatalom csúcsaira tör, miközben nőügyein csámcsog a város. Kitalálja, hogy néptribunus lenne, hiszen amúgy is ért már a nép nyelvén. Gyakorlatot szerzett a romlott, korrupt elit elleni felszólalásokban is.
De ahhoz, hogy néptribunus lehessen, plebejusnak kellene lennie a patrícius Clodiusnak. Ez sem akadály számára: jogszabályokba ütköző eljárással örökbe fogadtatja magát egy egyébként nála fiatalabb plebejussal, és a néptribunusi posztot meg is szerzi végül.
Clodius plebejussá maszkírozza magát és megtanul a plebejusok fejével gondolkodni, az ő nyelvüket beszélni.
Megnyerő, meggyőző, feltüzelt szónok, dühösen ostorozza a nép nevében a korrupt, valóságtól és néptől elszakadt elitet. Szerinte a szenátus nem képviseli már a közérdeket. Az elit nem tudja megfékezni önjáróvá vált, egyszerű üzenetekkel operáló fiát. Cicero is hiába szónokol ellene, nyilván kifinomult, művelt ékesszólással.
A nép, a populus támogatásának megszerzésére feltalálja az azóta is örök aduászt: az ingyen ebédet.
Pontosabban az ingyen gabonát, amit állítólag ő osztogatott először térítés nélkül a hálás római plebsnek. Hogy a korporatív testületek támogatását megszerezze, visszaállítja és gyarapítja a céhek sorát.
Az őt mindvégig támadó Cicero félelmében emigrál előle, de aztán Clodius hivatalosan is száműzeti Rómából. Cicero házát felégeti, vidéki villáit leromboltatja.
Cicero házának és más villáknak a helyén ingatlanbizniszbe kezd, hatalmas palotát akar építeni.
A népszerű Clodius újra engedélyezi a konzervatív Sulla idején betiltott fél-politikai csoportosulásokat – magyarul az utcai bandákat. Ilyen utcai igazságosztó bandákra is támaszkodik hatalma megőrzése érdekében.
A nagy hatalmú, kőgazdag Pompeius, Clodius néptribunussága idejére jobbnak látja, ha meghúzza magát a saját házában – amit egyébként megfigyelnek Clodius emberei.
Clodius Krisztus előtt 57-ben veszítette el néptribunusi hivatalát, de pozíció nélkül is, az utcai bandákra és informális hálózataira építve tovább befolyásolta a politikát. És amikor csak tehette, a nép előtt tovább szidalmazta a korrupt elitet.
Clodius élete 52-ben ért véget: bandájával összecsapott egy haragosa bandájával, ő húzta a rövidebbet, megölték. A Clodius-párti, feldühödött nép felgyújtotta a szenátust, Róma anarchiába süllyedt. Az elit vezető politikusai egymásra mutogattak, egymás embereit játszották ki a másik ellen, ahogy növekedett a válság.
Nem sokkal később egy bizonyos Julius Caesar átlépi a Rubicont. Róma üdvözli a diktátort. Alig várják addigra, hogy egy erős ember rendet tegyen.
A többi: történelem.
