Láttam tavaly a tévében azt a sok barna bőrű embert. Gyalog vonszolódtak a Keleti pu. - M1 autópálya viszonylaton. Azt mondják, ilyen a migrálás. Ide jöttek, aztán eltűntek, mint az aranyóra.
Kábé ennyi közvetlen tapasztalatot gyűjthetett az a pár ezer magyar, aki testközelből látta az arabok exodusát. A többi benyomást csupán média híradásokból és a kampány üzenetekből szedhették magukra a népek. A hívószavak közül a legfontosabbak: veszély, terrorizmus, elveszik a munkát / segélyt / asszonyaink tisztességét, nem integrálhatók, tömegek áradata, kerítés, no-go zónák, keresztény gyökerek, iszlám terjeszkedés, szenny, vér, mocsok. Salah Abdeslam. A mérleg másik serpenyője üres.
Tudta? Szíriában háború van.
Ma már jóval 70 év fölötti az a generáció, akiknek lehetnek még ködös emlékképeik utcán heverő hullákról, letépett végtagokról, szénné égett holttestekről. A többieknek jó esetben papírszagú ismereteik vannak a háború borzalmairól. Aki nem kapcsolja el a tévét az előre jelzett sokkoló képkockák bemutatása előtt, azt a finom európai lélek ugyanolyan pszichopatának tekinti, mint azt, aki zombi filmeket néz. A választók döntő többsége a Wartburg-szocializmus biztonságában nevelkedett, a legnagyobb kultúrsokkot pedig legfeljebb a romos cigányputrik lakói jelentették.
Hulló bombáktól, összedőlt épületektől, kiirtott családokról semmi tapasztalata. Mivel pedig a közvetlen és állandó életveszély csak egy filmek világában lévő fikció, minden lelkiismeret-furdalás nélkül maradhat a többség velük szemben közönyös és elutasító. A háború elől menekülőket amúgy sem nehéz a halál hírnökeinek beállítani, így rövidre is zárható a kör: nem kérünk a muszlim vérontásból. Azt pedig fedje jótékony homály, hogy azért dörömbölnek az ajtón, mert ők sem.
A hatalom ezért építhette a távoli ismeretlentől való félelemre a népszavazás egész tematikáját, s bár kétségtelenül működik, dönthetett volna másképp is. A NEM kampány ugyanis a zsigerekre ható letámadás helyett észérvek alapján, sokkal vállalhatóbb stílusban is hozható lett volna. Ritka példáját épp a Fidesz brüsszeli delegációvezetője mutatta lakossági fórumán Veresegyházán.
Nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget odavinni. A miniszterelnök megállapítása méltatlanul kevés figyelmet kapott, így a szolidaritás eszméje teljesen kiesett a tematikából.
A felelősség és a rászorulók védelme természetes igényünk, mely elsődlegesen a családra, majd a helyi közösségre, a nemzettársakra terjed ki; de nem érhet véget az országhatáron, akármilyen magas kerítés áll is ott.
És igen, vállalni kell a valódi menekültek és a gazdasági migránsok, potenciális terroristák szétszálazásának aprólékos munkáját. Ha a kampányra költött milliárdokat erre fordítanák, már nagyobb biztonságban érezhetné magát az ország lakossága. A pénzt sajnos a paráztatásra pukkantottuk el.
A népszavazásra bocsátott kérdés szerencsére nem arról szól, hogy minden jövevényt tárt karokkal fogadjunk, vagy rekesszünk minden benyomakodót a határainkon kívülre. Uniós tagságunkról sem most döntünk, működéséről viszont igen.
A kérdés ugyanis arról szól, hogy bizonyos, korábban nem szabályozott kérdésekben – ez esetben épp a migránsok szétosztásának elvi lehetőségéről – lehet-e a magyar Országgyűlés feje felett átnyúlva dönteni Brüsszelben vagy sem.
Ez tisztán szuverenitás-kérdés, s ebben Magyarország vezetésének bizony erőt kell mutatnia. A választónak viszont ahhoz kell megfelelő lelkierő, hogy elviselje a hazaárulás vádját, ha vitatja a „kék üzenetek” nagyszerűségét, ha szóba meri hozni az emberi jogokat, ha nem homogén masszaként tekinti a jövevényeket, ha a közös európai problémára közös európai megoldásban bízik.
Nem mindennapi zúzógyomor szükséges ahhoz is, hogy megemésszük először a Kormányzati Tájékoztatási Központ postán küldött levelét, majd a kampánygépezet egy irányba mutató igazságait. Desszertként a gépi, majd élő telefonhívások még hátravannak.
Mindezek után valahogy jelezni kell, hogy az agytröszt ezúttal túltolta a bringát. Ehhez nincs sok rendelkezésre álló eszköz, az ember azt használja, amije van. Még két nap, de már torkig vagyunk.
