A magyar kormány mellett talán egyetlen nyertese a migrációs válságnak Egeresi Zoltán. A harmincas évei legelején járó szakértőnek szépen ível fel a médiakarrierje most, hogy szakterülete, Törökország kulcsfontosságúvá vált. A törökül remekül beszélő, helyismerettel és ottani kormányzati kapcsolatokkal is bíró elemző szerint extrán paranoiás ma a török állam, de a közhiedelemmel ellentétben nem volna nagy veszélye a törökök EU-s vízummentességének. A puccs utáni megtorlásokkal pedig paradox módon a kemalisták járnak jól – az iszlamista Erdogan vezetése alatt. 

„Miért annyira gyenge a török demokrácia, hogy fegyverekkel kell mindig fenntartani?

A demokrácia nem valami belső fejlődés eredménye Törökországban. Kemál Atatürk próbálkozott ugyan többpártrendszer bevezetésével, de nem jött össze – ő gyakorlatilag világi katonai diktatúrát működtetett. Demokratizálódni a törökök külső, amerikai nyomásra kezdtek a negyvenes években: be akartak lépni a NATO-ba a Szovjetunió közelsége miatt, ennek ára viszont egy sor belpolitikai reform volt. 1950-től vannak demokratikus választások, s egészen a nyolcvanas évekig a jobbközép, konzervatív pártok domináltak. Akkor jelentek meg az iszlamista formációk. Ezek nem tudtak igazán megerősödni, főleg, hogy jött egy-egy puccs. Aztán pedig Erdogan, aki nagy, jobbközép gyűjtőpártjába olvasztotta a vallásos muszlim szavazókat.

Szóval Erdogan megteremtette a jobbos egységet. Ő a török Orbán?

Saját közegében érdemes értelmezni mindent, de nem teljesen rossz az összevetés a nagy jobbközép párttá válás kapcsán. Az biztos, hogy az AKP is azt a jobbközepet igyekszik elfoglalni, amelyet itthon a Fidesz. Ráadásul mindkét pártnak narancs az alapszíne.”

Stumpf András nagyinterjúját híroldalunkon olvashatják.