A vesztfáliai béke megkötése
Vendégszerzőnk, Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása
A mai korszak az egymást kizáró értékrendek kora, s bármennyire is szeretnénk: az elkövetkező időszakban nemhogy közeledni nem fognak egymáshoz ezek az értékrendek, de megjósolhatóan még nőni is fog közöttük a távolság. Hogy miért? Azért, mert a mai kornak ez a fő tendenciája. De másképpen azt is mondhatnánk, hogy a liberális demokrácia belső mechanizmusából ez következik.
A liberális demokrácia ugyanis (s ebben nincs okunk kételkedni) lehetővé teszi, hogy emberek és embercsoportok nagyfokú identitásra tegyenek szert. Ezek az identitások azonban sokszor nagyon eltávolodnak egymástól, s olyannyira szembekerülnek egymással, hogy szinte lehetetlen közöttük valamiféle minimális konszenzust, sőt olykor beszélő viszonyt teremteni.
*
Ilyen identitási eltávolodás következett be az elmúlt egy-két évtizedben a globalizáció és a nemzetállam hívei között. Normál esetben két méltányolható és egyaránt nagy történelmi hagyománnyal rendelkező felfogásról van szó, mondhatni egyidősek egymással.
Valamivel többet tudunk a nemzetállami hagyományról, mert ezt nagyon sokan és behatóan leírták. A hagyomány a vesztfáliai béke (1648) utáni korszakba nyúlik vissza, amikor megalapozódtak a későbbi nemzetállami fejlődés feltételei. Természetesen azok az országok jártak jól, amelyek be tudtak kapcsolódni ebbe a fejlődési hullámba (Magyarország például nem), s amelyek nemzetállami keretek között ki tudták építeni például a liberális demokrácia intézményeit és normáit.
Jóval kevesebbet tudunk a másik, a globális hagyományról. Arról tehát, hogy Európát nem nemzetállamokra kell osztani, illetve a nemzetállamok felett léteznie kell egy magasabb entitásnak. Immanuel Kant például Az örök béke című tanulmányában „világállamról” ír, de a hatalommegosztás tanáról ismert Montesqieu-nek is érdemes elolvasni az „egységes Európára” vonatkozó nézeteit.
A történelem azonban arra tanít minket, hogy ez a két hagyomány nem feltétlen áll ellentétben egymással. Nemzetállamok hozták létre a liberális demokráciákat, a liberális demokráciák pedig mindig is ápolták az egységes Európa gondolatát.
Miért került hát szembe egymással ez a két felfogás? S hovatovább miért fenekednek egymásra a nemzetállamban és a globalizációban hívő irányzatok képviselői?
*
Valószínűleg arról is szó van, hogy a mai globalizáció hívei úgy gondolják (szerintem tévesen), hogy a nemzetállam valamilyen történelmileg leszerepelt, túlhaladott entitás.
Túlságosan olcsó lenne régi liberálisok véleményét idéznem ide. Egyet azonban mégis ide idézek. Történetesen Stern Samunak, a két háború között működő Magyar Izrealiták Országos Irodája elnökének véleményét. Azt mondja ugyanis Stern „A szabad gondolat és a nemzeti eszme” című munkájában (1936), hogy „A nemzeti eszme és a szabadelvű eszme egy anyaméhből született”. Tanulmányában végig cáfolja azt a vádat, hogy a szabadelvűség nemzetietlen lenne, és valóban nem kell nagy történelmi tudornak lennünk, hogy tudjuk: a magyar reformkor nagyjaitól egészen a 2. világháborúig számos magyar liberális a liberális gondolatot ab ovo nemzetinek is tekintette.
De ha továbbmegyünk: tengernyi mai nyugat-európai gondolkodó sem lát merev szembenállást a nemzeti keretek és a globális struktúrák között. És mégis…És mégis mintha ez az egész mit sem számítana, s a mai vitákban a nemzetállam mint „nagy hátráltató” lépne csak elénk.
Miért?
Nagy valószínűséggel a mai vezető liberális demokráciák árnyoldaláról van szó. Ahogy említettem fentebb: a liberális demokrácia legnagyobb erénye a sokféleség, a diverzitás előmozdítása. Való igaz, hogy egy liberális demokrácia attól az, ami, hogy elfogadja a sokféle gondolkodást és felfogást. Csakhogy egyre inkább előtűnő árnyoldala: határt is akar szabni ennek a sokféleségnek. Ha ezt konkretizáljuk témánkra, akkor erénye, hogy elvben engedi a nemzetállami sokféleséget; árnyoldala, hogy ha bizonyos országok szert akarnak tenni a nyugat-európaihoz hasonló nemzetállami fundamentumokra, akkor azokat hajlamos nacionalistának vagy túlhaladottnak minősíteni.
Pedig mondjuk Magyarország esetében érdemes észrevenni, hogy az 1990-es rendszerváltás egyáltalán nem a globális struktúrákhoz való csatlakozást jelentette, hanem nagymértékben a nemzetállami szuverenitás visszanyerését is.
Ha tehát igaz az a gondolat (amit rengeteg nyugat-európai szerzőnél olvashatunk), hogy a nyugati liberális demokráciák nemzetállami keretekben váltak azzá, amik, akkor azt mondhatjuk, hogy Kelet-Közép-Európa számára vagy ugyanez az út járható; vagy ha ez mégsem, akkor a mi számunkra a globális struktúráknak kellene megteremteni azt a „jót”, amit a nyugatiaknak saját nemzetállami fejlődésük.
*
Mi van azonban akkor, ha a nemzetállami fejlődést a külső környezet – finoman szólva – csak mérsékelten preferálja, s mi van, ha ennek alternatívájaként az ország nagy része kevéssé tud a globális versenyhez alkalmazkodni?
Ilyenkor áll elő a kölcsönös stigmatizálások gazdag világa. „Globalisták” és „szuverenisták” ilyenkor kölcsönös utálattal feszülnek egymásnak, és jószerivel semmit találnak a másikban, ami értelmes vitát tenne lehetővé közöttük.
Márpedig ez a vita elkerülhetetlen. Mégpedig azért, amire már utaltam: évszázados tradíciókról van szó, egyik sem alacsonyabb rendű, mint a másik. Ál-vita tehát, hogy Európa vagy nemzetállam. Teljesen fölösleges akár az egyik, akár a másik diabolizálása. Ugyanakkor azt is látnunk kell: a kettő közötti értelmes vitához az is kell, hogy a liberális demokráciáról is vitázzunk. A nemzetállam hívőinek egy jottányit nem érdemes hátrálniuk tehát. a történelemnek pontosan olyan örökösei ők, mint azok, akik az egységes Európa hívei.
Nemzetállam vagy Európa helyett itt is segítségünkre lehet a „harmadik út”.
