Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása
A kormány időnként elszúr dolgokat. A közoktatásban is elszúrt jó sokat, fizetések csúsztak, tankönyvek nem készültek el, alkalmatlan vezetők lettek kinevezve, tanárok tízezrei lettek frusztrálva felesleges vagy nem jól kitalált feladatokkal.
Eléggé a netadóra hajaz ez az egész – a kormány viszonylag gyors visszakozásával együtt. Helyes: ha valami el van szúrva, akkor azt ki kell javítani, nem pedig presztízskérdést csinálva belőle makacsul ragaszkodni hozzá.
Azzal sincs probléma, hogy az egész ellenzék rárepült a dologra. A jobboldal is mindig rárepült az éppen adódó elégedetlenségekre, amikor ellenzékben volt. Az ellenzéknek ez a dolga, ezért (is) tartjuk.
Azzal sincs gond, hogy baloldali érzelmű tanárok megpróbálják a végletekig fenntartani a feszültséget – szívük joga. A szakszervezeteknek is szíve joga, hogy minden eszközzel megpróbálják kierőltetni a sztrájkot – meg akarnak dolgozni a pénzükért.
De a gyerekektől el a kezekkel.
Az egyik iskolában (vajon hány iskolában) a tanárok üzentek a szülőknek (szóban, persze, semmi írás), hogy amelyik szülő egyetért a pedagógusok követeléseivel, az ne küldje iskolába a gyerekét. A szülők pedig a minden osztályközösség mellett olajozottan működő riadóláncon keresztül eljuttatták a hírt minden érintettnek.
Kedves anyukatárs, apukatárs, aki iskolába küldi a gyerekét, azt Juli tanító néni és Lajos tanár bácsi úgy tekinti, hogy nem szolidáris vele.
És a szülők értettek a szóból. Otthon tartották a gyereküket. Én is otthon tartottam volna. Annyit nem ér a dolog, hogy a gyerekemre a sztrájktörő bélyege égjen.
De azért kikérem magamnak. Ez a hétfő így a pedagógus szakma szégyennapja lett. Nem lesz könnyű elfelejteni.