Meghalt David Bowie.

Én meg csak ülök itt a döbbenetemmel és próbálom megfejteni. Nem őt. Magamat. Az érzést, amely bőven túl van azon, hogy halálhír, ki kell tenni, aztán hozza majd a kattintást. Szex és halál. Azok mindig mennek, ugye.

Ez most nem ilyen. Gyászolok. Nem tehetek róla, de szúrós-fájós érzés van bennem, amióta meghallottam a hírt, pedig se barátom, se ismerősöm, se boldog ősöm nem volt ez az ember. Sőt, még csak mániákus Bowie-rajongó sem voltam soha.

Akkor mégis miért? Szép lassan kezdem kapiskálni. Ő tehet róla. Bowie. Direkt csinálta. Szándékosan és olyan hatásosan, ahogyan csak nagyon kevesen képesek hatást gyakorolni. Mert szomorú persze az is, amikor egykor volt hírességek, kiöregedett dívák és frontemberek halnak meg, egy adott korszak képviselői, jelképei... Olyankor az adott nemzedék a saját fiatalságát is gyászolja. Ez esetemben szóba sem jöhet.

Amikor Bowie előállt Ziggy Stardusttal, amikor kitalálta és megjelenítette a sebezhetően emberi, mégis sterilen távoli űrbohócot, s létrehozta vele a borzongatóan komoly futurisztikus popzenét, még nem is éltem. A nyolcvanasokban már igen, a Let's Dance ment is a rádióban. Nem gyakorolt rám nagy hatást.

Az mondjuk fejbe csapott, amikor egy másik óriástól búcsúzott a rockvilág, ő meg Annie Lennox-szal énekelte az Under Pressure-t. Tizenegy voltam akkor. Megdöbbentett a méltóság, amely minden mozdulatából, minden hangjából áradt. A legextravagánsabb sminken, legdurvább kosztümön is átütött mindig ez a ki tudja, honnan, de biztos, hogy valahonnan a Földön túlról hozott méltóság. E kettő, az örökös távoliság és a méltóság volt az, amely Bowie-t nagyon megkülönböztette. Bowie sosem volt haver.

Haláláról értesülve persze gyászolok kort, korszakot is. A nagy egyéniségek korát a pop-rock zenében. A tehetség korát. A lemezkiadók korát. A lemezkiadókét, amelyek persze rengeteget kaszáltak, de éppen ezért pénzük is volt minőségi lemezeket finanszírozni, kísérletezni, engedni a művész agymenéseinek, de keretet is szabni annak. Lehet, hogy olykor rossz lóra tettek, meg persze kiadtak egy rakás egynyári gagyit is, néha biztosan nem vették észre a tehetséget − de nagyrészt azért észrevették. A lemezek korát is gyászolom tehát, a kort, amikor tíz-tizenöt dalos egységben, urambocsá' műalkotásban gondolkodtak az előadók, akik szerzők és producerek is voltak. Olyanok (is) készíthettek lemezt, akik tudtak gondolkodni.

Akiknek volt valami a fejében, ami kikívánkozott onnan. A forma alapvetően megkövetelte a gondolkodást, a szerkesztést, az érzéket, érzékenységet. Az epika kora volt ez a popzenében, a hatvanasok végétől úgy a kilencvenesek közepéig.Ha ma megnézem a Freddie-emlékkoncertet, ott van rajta beteljesülten az egész korszak. Óriásnövés, az szokott lenni a vége. Az lett itt is.

Volt még egy-két nagy dobása Bowie-nak a kilencvenesekben, a Jump például meghatározó élményem, s az se rossz, hogy láthattam élőben a Szigeten, talán '97-ben.

De mindez még nem magyarázza a szomorúságomat. Van itt még valami. Az ugyanis, hogy Bowie egyáltalán nem egy letűnt kor embere volt vasárnap este, amikor meghalt. Amikor egy hónapja a új lemezének címadó dala, a Blackstar kikerült a Youtube-ra, kénytelen voltam a Facebookon áradozni a majd' tízperces etűdről. A kompromisszummentes formavilág zenében és képben azt üzente: van feltámadása a popzenének, lehet
ilyet is, még ma is.

Néhány napja megjelent a második klip, a halállal, feltámadással szembenéző Lazarus. Akkor ezt írtam:

„Egyszerűbb mint a Blackstar, amelytől rázott a hideg, annyira jó volt, de ez a nóta is olyan, hogy... Tényleg ez a hetvenéves csóka ad értelmet a popzenének 2016-ban. Jó, a csóka nem akárki, elkövette már ezt a trükköt néhányszor, de ez azért már mégis a nem várt fordulat kategória, bőven. Ilyen, amikor megmarad a tehetség is és a méltóság is, sőt, csak nő, teljesedik kifele. Remélem, a régi cimbora és dugópartner, Mick Jagger figyeli erőst. Így kell ezt valahogy.”

A hetvenéves nem stimmel, Bowie épp' csak betöltötte a hatvankilencet, arról meg sejtelmem sem volt, hogy a rák már gyakorlatilag fel is falta, mire a Lazarus a halála előtti napokban megjelent. Nem lehetett róla sejtelmem. Bowie nem akarta, hogy legyen. Nem sajtótájékoztatókat tartott, nem interjúkban beszélt a betegségéről.

Úgy beszélt róla, ahogy egy művész teszi. Istenem, ez is mennyire velejéig Bowie! Megint csak a távolságtartás és a méltóság. Mintha csak azt mondta volna: semmi közötök hozzá. Nem adok módot rá, hogy sajnáljatok, hogy hülye kérdéseket tegyetek fel a rákról, hogy banális válaszokat adjak hétköznapi nyelven, szenzációvá aljasítva a betegségemet. Azt közlöm, amit közölni akarok és úgy, ahogy közölni akarom. A lehető legőszintébben, de személyes nyüszögés nélkül, eltávolítva a halált a hétköznapitól, azzá emelve, ami: súlyossá, transzcendenssé, megismételhetetlenné.

Fejedelmi attitűd.

Bowie az is volt. Bizonyítéka annak, hogy nem, nem egyenlő mindenki mindenkivel. Hogy igenis létezik autoritás. Nem földi, hanem bizony Földön túli előjogokból (tehetség) fakadó, egyéniségből és teljesítményből születő. Olyan, amely előtt nem lehet nem meghajolni. Amely ha eltűnik, ha nincs többé, a helyén nem lesz semmi.

Csak űr.