Vendégszerzőink, Békés Márton és Kepe Nóra írása
„A feladatom a közrend szolgálata. Az ártatlanok védelmezése. A törvény betartása.”
(Robotzsaru, 1987)
„Én vagyok a törvény.”
(Dredd bíró, 1995)
Napjainkban önfelszámoló terrorizmus bontakozik ki, amelyet célszerűbb lenne új névvel illetni. Néven kell nevezni az állapotot, amely olyan, mintha egy rákos megbetegedés kapna rákot. Ha sikerül megtalálnunk valódi nevét, azzal megértjük lényegét is. A választ pedig ennek természetéhez kell szabni.
Önmaga farkába harapó kígyóval van dolgunk, amikor egy palesztin lánytestvérpár a „szurkálós intifáda” során izraelinek nézett idős arab férfire támad. A Charlie Hebdo elleni merénylet során megölt muszlim rendőr és a november 13-ai támadások során meggyilkolt algériaiak tragikus sorsa is azt mutatja, hogy a vallási fanatizmusnak (egészen pontosan a szunnita vahabiták szalafista ágán belüli dzsihadizmusnak is az apokaliptikus változata, amit a sajtó gyakran differenciálás nélkül iszlamizmusnak hív) egyetlen valódi célpontja lehet: az életmódunk.
A támadás többé nem középületek, világkereskedelmi szimbólumok vagy katonai célpontok ellen zajlik (ezért egyre kevésbé helytálló a terrorizmus kifejezés), hanem védtelen állampolgárok elleni merényletekről van szó. A félelemkeltés érdekében gyilkolnak civileket a tunéziai tengerparton (Szúsza, 2015 június) és mali szállodában (Bamako, 2015 november). Életformánk biztonságba helyezése azonban nem megy másként, csak a felderítés és a megsemmisítés mellett az életmódunk megélésére szolgáló terek fizikálisan és pszichikailag is aktív védelmezésével.
A sokáig lappangó probléma és az elszigetelt esetekből (mint a 2004-es madridi és 2005-ös londoni metró-merénylet, a 2013-as londoni lefejezés, a tavalyi mészárlás a brüsszeli Zsidó Múzeumban és idén egy sikertelen mészárlási kísérlet a Thalys-vonaton) álló töredékes hadikrónika után most egységes történettel van dolgunk: Európát megtámadták.
Eközben a fanatikusokkal vívott harcban a szóbeli konfliktusok szintjéről a testi összecsapás fokára kerültünk. A barát és az ellenség megkülönböztetése soha nem volt ennyire világos: vagy ők, vagy mi. A sok beszéd, az absztrakciók sokasága, a fogalmi közvetítések áthatolhatatlan beékelődései és a finomkodás után színről színre látunk, a kérdés pedig leegyszerűsödik. Kristálytiszta a helyzet és végletekig érthető. Pőrén, jelzők nélkül állnak egymással szemben a felek. Nincs többé semlegesség. Létezik Jó és Rossz oldal, amelyek között a határ rögzített, nem átjárható, nem áthágható. Mindezt gondolatainknak, nyelvi készletünknek és tetteinknek is tükrözniük kell. A polgárok a nemzetközi és az európai elittől egyaránt egyértelmű állásfoglalást és tetteket várnak.
Carl Schmitt a Politikai teológiában (1922) azzal kezdte, hogy leszögezte: „a szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”, majd hozzátette, hogy e döntés nem jogi, hanem politikai természetű. Emiatt „a szuverén kívül áll az általánosan érvényes jogrenden” és miután a kivételes állapot (Ausnahmezustand) kihirdetése, bevezetése és szabályainak meghozatala kizárólagos hatalmában áll, leginkább ekkor jut politikai érvényességének teljes birtokába. Ez végső soron a válsághelyzetben hozott döntések kivételességét jelenti, ahol a döntés és a kivételesség egymást tételezi fel. Ez a politika axiómája, amely akkor válik világossá, amikor a civil társadalom jogi nyelvén nem lehet többé megszólalni.
Válsághelyzetben – márpedig jelenlegi biztonsági krízisünk a legvégsőbb értelemben az – tehát a döntés képessége definiálja a Szuverént. A döntés, amely a gondolat, szó és tett egységét valósítja meg, lehet az egyetlen helyes út. A döntés pszichológiai értelemben aktív folyamat, amelyet a gyakorlatban aktív fellépés követ. A cselekvéshez elsőként tehát gondolatainkat és szavainkat kell a változó körülményekhez igazítanunk.
Jelenleg azt tapasztaljuk, hogy a korszak politikával kapcsolatos hivatalos beszédmódját meghatározó nemzetközi diplomácia végletekig lekerekített és simára csiszolt (jogi-ökonómiai) nyelvet használ. A közös minimumra szorított, világos állásfoglalást tudatosan ellehetetlenítő érzékenységeket végletekig tiszteletben tartó nyelvezet nem alkalmas a velünk történtek elbeszélésére, sem a rá adandó hatékony válaszok megfogalmazására.
Semlegessége ellehetetleníti a tények nyílt kijelentését, elmázolja a felelősséget, elodázza a valós cselekvést, s miután már a szókészlet szintjén is csupán a problémák technikai megoldásokra fókuszál, a tehetetlenség a szintaxis mélyébe épül (ld. az EU-s dokumentumok gyakori kifejezéseit: törekszünk, ösztönözzük, fokozzuk, igyekszünk). A válságot nem megoldja, hanem lemenedzseli és elkonferenciázza (nemzetközi intézmények által kedvelt szóhasználat alapján: támogatjuk, elősegítjük, hangsúlyozzuk, aláhúzzuk). A válságra válaszolni képes nyelv szükségszerűen máshonnan érkezik, és inkább a tettek beszéde kell, hogy legyen, ahol a nemzetállami fellépést a nemzetek feletti gondolati egység támogatja.
Manuel Valls francia kormányfő a párizsi terrorcselekmények után, 2015. november 19-én így nyilatkozott: „Franciaországot megtámadták. A franciák sokkos állapotban vannak. Azt várják tőlünk, hogy erőteljes, gyors és hatékony választ adjunk”. Az ISIS bombázására útnak indított első francia vadászgépek már november 14-én felszálltak. Az ezt követő héten (az EU egyetlen közvetlenül választott szerve) az Európai Parlament strasbourgi plenáris hetén egy napirendi pont keretében foglalkozott a párizsi terrorcselekmények következményeivel. A vita során Nicolas Schmit, az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztségét 2015. II. félévében betöltő Luxemburg egyik nemzeti képviselője „hangsúlyozta”: „Fokozni és fejleszteni kell az európai együttműködést", amely során a terrorizmus elleni küzdelemben „az Európai Unió Alapvető Jogi Chartája iránytűként szolgál majd”.
A vita az európai polgárok és sajtó körében visszhang nélkül maradt. Látni kell, hogy a kritika tárgyát jelen esetben nem az Európai Unió működése vagy fellépésének elmaradása, hanem maga a kor beszédmódja, az erőtlen kommunikáció jelenti, amely még csak nem is az irányok, hanem az iránytűk kijelölésére szorítkozik. A konfliktusok és válságok megoldásához elsőként azonosítani és néven nevezni kell a problémát. A megnevezés ugyanis konstitutív elem, a megértés és megoldás előfeltételként szolgáló eszköze. Ahhoz, hogy az ISIS elleni fellépés valóban hatékony legyen, elsőként ki kell mondanunk, mivel állunk szemben, majd detektálnunk kell ennek összetevőit, és meg kell határoznunk a megoldás lehetőségeit.
A jelen körülmények között még világosabban: a Szuverén valóságot feltáró nyelven beszél, a kompromisszummentes kifejezésmód pedig egylényegű a hadsereg határozott cselekvési elveivel. A szekuláris humanizmus egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy a vallási antihumanizmust feltartóztassa. Így pedig a védelem maximalizálása érdekében fel kell ismerni, hogy a biztonság konkrét joga erősebb, mint az emberi jogok elvont metakódexe. Amikor a polgári társadalom nem tudja megvédeni magát (etikai elveivel, állampolgári attitűdjével, demokratikus hagyományaival, végül jogi eszközeivel), egy másik fórumra kell apellálnia, amelynek ára, hogy veszély esetén, saját fennmaradása érdekében, felfüggesztődnek az általa hozott szabályok. Nem a cezarizmus árnyáról van szó, bár a liberális metódus szerint gondolkodók folyton ettől tartanak, hanem az ember génjeiben hordozott önvédelmi mechanizmustól. Az egyetlen aggasztó tényező nem a személyes szabadság korlátozása, hanem az, hogy ettől ennyire elszoktunk.
A cselekvés dimenziójában a sokkoló terrortámadásokra rendkívüli belföldi válaszok születtek. Az állami megfigyelés kiszélesítéséről, a nemzetbiztonsági szervek tevékenységének fokozásáról, valamint európai szintű együttműködéséről érthetően nem lehet mélyebb tudásunk, de látható jelei vannak. Franciaországban több mint tízezer dzsihadistát figyelnek meg a hatóságok, Saint-Denis-ben (ahol a francia királyokat egykor koronázó székesegyház áll, benne a 732-ben Poitiers-nél győzelmet arató Martell Károly sírjával) nemrég megostromoltak egy házat. Nemcsak, hogy itt hajtották végre Európa első (ráadásul női) öngyilkos merényletét, de a biztonsági szervek ötezer lőszert lőttek ki a célpontokra. Az Európai Unió vezető szerveinek otthont adó Brüsszel Euro-negyedétől nem messze fekvő Molenbeek negyedben katonai hadművelet zajlik. Brüsszel katonai terület, a legmagasabb fokú riadókészültség van – további egy hetes meghosszabbítással – érvényben, és minden, ami ezzel jár (metró lezárása, iskolai szünet, forgalomkorlátozás, hírzárlat, gyülekezési tilalom). Eközben, mintha eddig is sok mindent tudtak volna, a hatóságok célzott házkutatásokat hajtanak végre, embereket tartóztatnak le, razziák során fegyvereket és robbanóanyagot foglalnak le.
A rendkívüli állapot legnyilvánvalóbb jele a fegyveresek utcai jelenléte. Az alapvetően demilitarizált kontinens hétköznapjaiban újra megjelent a katonaság. A fegyverek, amelyeket korábban csak filmen láttunk, ott lógnak a nagyobb terek őrzésére, megfigyelésére kirendelt katonák vállán. Láthatóvá válik a legitim erőszak-monopólium alanya, megszemélyesül a Törvény. A katona és az általa viselt fegyver kuriózum helyett mindennapjaink része lett és lehet. Megszokjuk a katonai jelenlétet és meg is szeretjük, hiszen a biztonságot fokozza minden egyes gépkarabély látványa. Tudjuk, hogy csak úgy lehet megvédeni biztonságunkat, hogy ők közénk lépnek.
Mindez azért szokatlan, mert a pacifizmus elidegenítette és elválasztotta egymástól a katonai és a civil világot, amikor a társadalmat a fegyvertelen többség és a fegyverrel felruházott kisebbség csoportjaira osztotta, majd a tömeghadseregek és az általános hadkötelezettség megszüntetése után a fegyverforgatást szakmának és nem közügyek minősítette. Emiatt nem tud a lakosság megkülönböztetni egymástól egy géppisztolyt és egy golyószórót, amely kérdésben a sajtó sincs a segítségére. Honvédelmi oktatás nincs, amely pedig ipari/természeti katasztrófa, baleset vagy a puszta életben maradás érdekében egyaránt fontos lenne. Ezen túlmenően ráadásul még a fegyveres testületek és a fegyveresek látványát, megtapasztalását és a velük való érintkezést is minimalizálták, létezésüket csak meghatározott helyen fogadják el. A határőrség megszüntetése után a legfeljebb oldalfegyverrel felszerelt rendőrök és a ceremoniális őrségváltás ódivatú szúrófegyverei jelentik a „másik világgal” való találkozás lehetőségét.
A hadsereg és a társadalom viszonya hasonló folyamaton ment keresztül, mint az egyházé. A demilitarizálás és a szekularizáció ugyanazt jelenti, a sekrestyébe visszaszorított kereszténység státusza azonos a laktanyába zárt hadseregével. Legalább annyira ritkán látni szerzetest és rendi ruhába öltözött apácát az utcán, mint egyenruhást. A történelem során először az egyházat választották el a hadseregtől (lovagrendek vége), majd mindkettőt a társadalomtól. A laikusok győzelme volt ez, a civil társadalom diadala, amely a polgári korszakban határait féltékenyen óvja, szféráját jogi szabályokkal és burzsoá higiéniai rendelkezésekkel veszi körbe. A „liberális hegemónia” (Molnár Tamás) teljes érvényre jutását jelentő folyamat végén járva „rendkívüli állapot” (vagyis biztonsági probléma és katasztrófa által kiváltott szükséghelyzet) kell ahhoz, hogy a katonák a gyakorlótér helyett a főtéren jelenjenek meg.
A válságok árnyékában újraesztétizáljuk környezetünket. A civil társadalom életében való katonai részvétel dinamikája legjobban a díszszemlével ragadható meg. A katonai parádé önmagában mobilizált mítosz, a falanx megnyugtató geometriájának mimézise, amelyben a rendezett testek fegyelmezett mozgása mutatkozik meg. A fegyveres testületek felvonulásának drámaisága abban és akkor érhető tetten, amikor a masírozás eksztázisa átadódik a környezetnek. Ekkor a betonhoz csapódó bakancsok ritmusa áthullámzik a nézőkre, a hadsereg ezzel továbbítja rezonanciáját a civileknek.
Edmund Burke megkülönböztetése a Szép és a Fenséges között most egymásra talál, hiszen a „kivételes helyzetben” a „rendkívüli állapot” végső teljességében esztétikai érvényre jut. A fegyverrel való legitim rendelkezés s használatának jogszerűsége, a katonai rangjelzéseknek az a(nti)hierarchikus civil társadalom tagozódásától eltérő rendje elvont értelemben is hordozza a különbséget a két világ között, de ami igazán szembeszökő és azonnal látható, az a kerek sisak, a széles övvel leszorított feszes uniformis, az ívelt géppisztolytár és a bakancsba tűrt gyakorló együttese. Mind-mind a civil társadalom kényelmének, lezserségének és kötetlenségének időlegességét és sérülékenységét meghaladó szimbólumok.
Rendkívüli állapot idején minden katona a legitim védelem kódját hordozza, az egyenruha látványa pedig megtöri a félelem logikáját. A remilitarizált övezet nem más, mint a védelem láthatóvá válása. Minderről világosan, érthetően és kompromisszummentesen, Európa életben maradása érdekében: beszélni kell.
