A nappaliban ugrálok egyedül, mint egy hülye.
Vitray Tamás közvetítette: „Détári, lődd már be! Na végre, legalább ez bent van”. 1986-ot írtunk, Kanada ellen szenvedtünk a világbajnokságon. Ez volt a második gólunk és 2-0-ra nyertünk csapnivaló játékkal. Aztán kikaptunk még a franciáktól és utazhattunk haza.
Tizenhárom éves voltam és nagyon elkenődött. Azóta minden egyes válogatott meccsre úgy ülök le, hogy nem lehet, hogy ne éljem meg, míg újra ott leszünk.
Huszonkilenc éve hol a helyszínen, hol haverokkal, hol egyedül, de velük voltam és mindig bíztam. Nincs tucatnyi meccs, amit kihagytam volna 29 év alatt.
És hányszor, de hányszor meséltem unokaöcséimnek, milyen érzés, amikor mi is ott vagyunk. Már miattuk is: megkönnyeztem este.
Az első tudatos fociélményem amúgy a '81-es magyar-norvég 4-1. Azzal jutottunk ki a vb-re és onnan tudom, hogy mit is nézek. Nyolcéves korom óta vagyok fociőrült.
Huszonkilenc év várakozás után felbukkant a víz alól a magyar labdarúgás. Úszni még nem tud, de már felbukkant. Lesz itt még egyszer tánc is. Magyarország kijutott a foci Eb-re! Biztos vagyok benne, hogy a következőre nem kell újabb huszonkilenc évet várnom.
