„A nép Ellenségei... mindenféle Vallást követő Idegenek nagy Számát hívták be az országba; akik nem értenek sem a kereskedelemhez, sem a kézművességhez; akik inkább a koldulást választják a munka helyett; akik megfertőzik Utcáinkat...” (Jonathan Swift)

Jönnek a csóró idegenek, akik elveszik a munkánkat, nem tisztelik a kultúránkat, aláássák a biztonságunkat és még betegségeket is behurcolnak? Még mindig van, aki azt hiszi, hogy van új a Nap alatt? Még mindig bízunk abban, hogy nem léphetünk kétszer ugyanott és ugyanúgy a történelem nagy folyamába? Azt hisszük, hogy példátlan a jelenlegi európai migrációs hullám?

Nos, nem példátlan. Annyira nem, hogy van egy elfeledett európai történelmi epizód, egy régi európai migrációs válság, amiben lépésről lépésre ugyanaz történt, mint ma; ugyanazok az ellentétes álláspontok csaptak össze, mint ma; és ugyanolyan elvetélt kísérletekkel próbálkoztak a válság megoldására, mint ma.

Csak akkor nem Németország volt a migránsok számára az ígéret földje, hanem éppen elszegényedett és háborúktól gyötört németek voltak azok, akik tömegesen felkerekedtek, hogy máshol − az akkori Angliában − keressenek menedéket a csapások elől, nagy felfordulást okozva a szigetországban.

Ismerkedjenek meg a Szegény Pfalziak migránshullámával, az Úr 1709-edik esztendejéből!

Némethon, a kora újkor európai Közel-Keletje

Ugyan mindenkinek vannak némi ismeretei az európai történelemről, hogy Nyugat-Közép-Európa sem volt mindig egy tejjel-mézzel folyó Kánaán, hogy az élet ott sem volt mindig játék és mese; de néha elfelejtjük a szikár tényeket. Azt, hogy Németföld tulajdonképpen évszázadokig Európa „Közel-Keletje” volt, egy lehetetlen országocskákra szabdalt, politikai, vallási és társadalmi villongásoktól, polgárháborúktól és járványoktól pusztított hatalmas, összetett régió. Amíg a kisebb és nagyobb német fejedelmek területekért csatáztak vagy vallásháborúkat indítottak el egymás ellen, addig alulról vallási fanatikus mozgalmak és dühös parasztlázadások bomlasztották a rendet, kívülről pedig a kor nagyhatalmai, a franciák, az angolok, a svédek, vagy épp a lengyelek és az erdélyiek avatkoztak bele az eseményekbe. A végén már mindenki teljesen belebonyolódott a szövevényes politikai és háborús játszmákba. Mint ma a Közel-Keleten. Meg lehet például fogalmazni egy mondatban, miről szólt és mi értelme volt például a pusztító harmincéves háborúnak?

Németföld megpróbáltatásai nem is értek itt még véget: a 17-18. század fordulóján a kilencéves háború és a spanyol örökösödési háború további évtizedekig pusztították a német területeket. A Rajna völgye a francia seregek átjáróháza lett. És jött egy újabb csapás: súlyos, fagyos telek egész sora pusztította el a termést, folyamatos ínséget és tömeges éhezést okozva − akkor még nem a teszkóban lehetett megvásárolni a világ összes ehető és iható javát, ugyebár.

Ebből lett elege 1709 tavaszára Rajna-vidéki, elsősorban pfalzi németek tömegének.

Jönnek az idegenek!

Beindult a migráció: tutajokra ültek, hogy lehajózzanak a Rajnán Hollandiába, majd átkeljenek az akkori világ legfejlettebbnek és legfelvilágosultabbnak számító országába, Angliába. Pfalz választófejedelme ekkor halálbüntetés és vagyonelkobzás terhe mellett tiltotta meg a kivándorlást az alattvalóinak, de ez már nem számított semmit. A német migránsok útja 4-6 hétig tartott Angliáig, csakúgy, mint manapság a közel-keletiek utazása Európa szívéig. Az első hajók 1709 májusában kezdték ontani angol földre a menekülteket. A pfalziak nyomorogva, betegségekkel küzdve érkeztek meg Angliába. 

Hogy a fent felsorolt háborús és természeti csapásokon túl mi indította útjára a Szegény Pfalziakat? Nos, egyrészt az, hogy addigra eljutott hozzájuk az információ: Angliában béke, jólét és vallási türelem uralkodik, s ha valahogy eljutnak odáig, akkor jó ellátásban is bízhatnak. Ezt a hírt küldték az addigra már Angliába jutott pfalziak is haza a rokonoknak és ismerősöknek, de még Anna királynő arcképével nyomtatott röpiratok is Anglia előnyeit ecsetelték. Ismerős? Emellett állítólag az észak-amerikai angol gyarmatok ügynökei is járták a Rajna vidékeit, hogy olcsó munkaerőt toborozzanak nincstelen német tömegekből a gyarmatokra.

Joshua von Kochertal, egy pfalzi lutheránus lelkész már 1708-ban menedéket kért negyven szegény pfalzi számára egy angol ügynökségtől Frankfurt városában. A pfalziak meg is kapták az útlevelet és a menedéket Angliától. Anna királynő gondoskodott róluk és segítette őket az Amerikába való hajózásban is. Ez hozzájárulhatott a kivándorlás tömegessé válásához. Az 1708-as elszivárgás 1709-re emberfolyammá változott.

Hogy, hogy nem, Angliát akkoriban éppen egy gyermektelenül maradt nő, Anna királynő kormányozta − az utolsó Stuart-uralkodó, aki után aztán a hannoveri német választófejedelem, György került az angol trónra. Anna királynő vallási toleranciára és a protestáns menekültek számára az állampolgárság megszerzésének könnyítésére törekedett.

A német migránsok sátortábora London falainál

Legyünk toleránsak, a migránsok gazdagítanak minket!

A London falai alá érkező első német migránsokat először jó szívvel fogadták: vagyonos angolok szállást, élelmet és más ellátást biztosítottak számukra. Londonban először is ellátták őket németre fordított anglikán imakönyvekkel, aztán raktárakban helyezték el őket. Amikor ezek beteltek, ezer katonai sátort állítottak fel számukra London falain kívül. Egy whig-párti, és így migránsokat támogató pamflet szerint a táborozó migránsok nagyon vallásosan töltötték a napjaikat, zsoltárokat énekelve és prédikációkat hallgatva elkötelezetten; s az egész csoport ártalmatlannak, dolgosnak, békésnek és egészségesnek tűnik, áldást és nem terhet jelentve a nemzetnek. Middlesex grófság békebírói azonban petíciót írtak, hogy több támogatást kérjenek a migránsok ellátására.

A migrációs hullám nem csitult: az első százak után további ezrek érkeztek 1709 folyamán Angliába, és megváltozott a közhangulat: az angol tömegek egyre elégedetlenebbek lettek az idegenek beáramlása miatt, és kitört a politikai vita is.

A whigek, a mai liberálisok távoli elődei, a vagyonos polgárság és a kereskedők képviselői támogatták a migrációt: szerintük a szegény németek beáramlása gyarapítja az angliai munkaerő létszámát, a nagyobb népesség nagyobb vagyonosodást eredményezhet, Anglia prosperitása csak növekedhet a migránsok befogadásával. A whigek nem csak gazdasági érveket vettek elő: pamfleteket írtak, hogy a Szegény Pfalziaknak a meggyőzödésük miatt kellett elmenekülniük Némethonból, hiszen ők a katolikus elnyomás és intolerancia áldozatai. A whigek szerint a toleráns Angliának ezért be kellett fogadnia a migránsokat: még jótékonysági mozgalmat is szerveztek a „Szegény, Szomorú Pfalziak” megsegítésére, miután a királynő kincstárát már túlzottan megterhelték a migrációs kiadások.

A whig álláspontot képviselte és terjesztette egy bizonyos Daniel Defoe nevű publicista is, aki Review nevű újságjában vitatta a kritikusok nézeteit, melyek szerint a Szegény Pfalziak „járványokat behurcoló katolikus banditák, akik kieszik a kenyeret az emberek szájából". A Robinson szerzője azt írta: „Javaslatom röviden: a pfalzi idegeneket kisvárosokba, mint kis gyarmatokba kellene letelepíteni Anglia erdőibe és pusztaságaiba, ahol gazdagok és jók a földek... Ezek a kis gyarmatok 50-100 családból állhatnának... nyelvüket és szokásaikat, mivel idegenek, nem kellene túl sokáig megtartaniuk, így idővel, velünk elkeveredve olyan emberekké válhatnának, mint mi...”.

Nem is, a migránsok elveszik a munkánkat és nem tisztelik a kultúránkat!

A már akkor is létező tory párt, a mai konzervatívok elődei viszont aggodalommal figyelték a migráció egyre növekedő hullámát. Szerintük a migránsok nem járulnak hozzá Anglia gyarapításához, épp ellenkezőleg, rögtön csak rendkívüli kiadásokat jelentenek az államkincstár számára. A toryk szerint a migránsokat a whigek hívták be Angliába, hogy gyengítsék velük az anglikán egyházat. A konzervatívok propagandakampányt is indítottak, hogy meggyőzzék a nemzetet arról, soha nem kellett volna beengedni az országba a német migránsokat. A tory érvek a szegényebb társadalmi csoportok előítéleteire játszottak rá. London szegényei néhol rá is támadtak a pfalzi migránsokra.

A toryk vitatták azt az érvet is, hogy a migránsok hasznosak lennének, mert a korábbi hugenottákkal ellentétben a pfalzi migránsok nem képzett szakemberek, mesteremberek voltak, hanem jellemzően egyszerű, földet túró parasztok, akik leginkább szőlőmíveléshez és borászathoz értettek − erre pedig akkoriban sem volt túl sok szükség a kies-ködös Angliában. A toryk szerint a migránsok idegenek voltak, akik veszélyeztetik az anglikán egyház biztonságát.

Különösen azután, hogy kiderült: sok ezer német migráns valójában katolikus vallású volt. Vagy nem is pfalzi. Csak kiadták magukat üldözött protestáns pfalziaknak, de más német tartományokból érkeztek és esetleg a gyűlölt Róma hívei voltak. Bár a katolikusnak talált migránsok nagy részét azonnal visszafordították a Csatornán túlra, de egyes katolikus beszivárgók így is a szigetországban maradhattak.

S ha már megszólaltattuk Defoe-t a whigek oldalán, álljon itt a Gulliver szerzője, Jonathan Swift által szerkesztett, tory párti The Examiner kirohanása a migránsok ellen: „Néhány személy, akiket a Nép Hangja által felhatalmazva érzek arra, hogy a nép Ellenségeinek nevezzek, előnyt kovácsoltak az általános honosítási törvényből és mindenféle Vallást követő Idegenek nagy Számát hívták be az országba; akik nem értenek sem a kereskedelemhez, sem a kézművességhez; akik inkább a koldulást választják a munka helyett; akik megfertőzik Utcáinkat, fertőző Betegségeket terjesztenek, amiben Helyiek halnak meg, háromszor annyian, mint amennyi Idegen jött”.

Migránskvóta 1709-es módra

Az 1709-es év folyamán sorra érkeztek a hírek az Anglia felé közeledő több ezres tömegről. Pár hónap múlva a helyzet kezdett kicsúszni az ellenőrzés alól. Mindig többen érkeztek, mint amennyi ellátására pénz akadt. A whig kormányzat a kezdeti hurráoptimizmus után irányt váltott és korlátozni kezdte a bevándorlást.

„A Királynőt különösen érzékenyen érintette ezeknek a szegény Embereknek a nyomorúsága, de − figyelembe véve az elosztásuk és letelepítésük nagy nehézségeit, azt a lármát, amit a hiány időszakában ilyen nagy számok keltenek, s azt a kiadási költséget, amit a Kormányzat számára jelentenek − lehetetlen Őfelségének az eltérése attól a Döntésétől, hogy jelenleg nem tud többet befogadni. Így Őfelsége arra kéri Önt, hogy legyen nagyon nyílt velük, elmondván nekik, hogy ne várjanak befogadást Angliától, mert az bizonyos, hogy ha a Királynő valaha eltérne ettől a Döntésétől, soha nem lenne vége a bevándorlásuknak” − közölte Sunderland earlje Mr Dayrolle-lal, Anglia hágai követével.

S hogy milyen megoldásban gondolkodtak Anglia vezetői? Hát migránskvótában!

London népének ugyanis addigra már elege volt a város előtt táboroztatott, állam pénzén eltartott migránstömegekből. Kezdtek attól is félni, hogy a menekültek elveszik előlük a munkát, aláássák az anglikán ország békéjét és biztonságát, no és persze hogy betegségeket hurcolnak be közéjük.

Ugyan a német migránsok egy jelentős része egyenesen az észak-amerikai gyarmatokra akart menni, hogy ott kezdjenek új és lehetőleg szabadabb életet, a migránsok többségét végül akaratuk ellenére a Brit-szigeteken tartották. Először tervszerűen szét akarták osztani őket a birodalomban, de a tervek megbuktak a valóság próbáján. Végül jellemzően lakatlan vagy munkaerőhiányban szenvedő térségekbe irányították őket, hogy mezőgazdasági munkát végeztessenek velük. A Szegény Pfalziak azonban hamarosan visszaszivárogtak Londonba − rosszabb állapotban, mint amilyenben elindultak. Írországban is le akartak telepíteni pár ezer pfalzit, hogy ott dolgoztassák őket, de a projekt itt is megbukott. Dublin érseke így panaszkodott rájuk. „Úgy látom, az a tervük, hogy Őfelsége költségein egyenek, igyanak, lustálkodjanak és azokra panaszkodjanak, akik eltartják őket”.

New York a 18. században

Új világ, szebb jövő

A pfalziakat végül nagy tömegekben tényleg hajókra rakták, hogy az Újvilágba vigyék őket. Ugye 1709 még nem volt az általános emberi jogok és a fejlett higiénia kora, így szerencsétlen német migránsok tömegesen pusztultak el a hajóutak során és utána. 1710-ben tíz hajóval 2800 Szegény Pfalzit vittek egyszerre New York kikötőjébe − ez volt az amerikai szabadságharc előtti időszak legnagyobb egyszeri migrációs hulláma Amerikába.

Az Amerikába jutott és túlélni képes pfalziakat végül a vadon peremén fogták munkába, hogy ültetvényeket, nagybirtokokat fejlesszenek, vagy épp faipari munkát végezzenek, elsősorban a brit flotta építésének, fejlesztésének céljából.

A végül megkapaszkodott pfalzi migránsok és utódaik Amerika dolgos polgárai lettek − de egy-két évszázadig még külön, párhuzamos társadalomban éltek, nyelvüket őrizve, egymás között házasodva. Mai, távoli utódaik itt-ott az interneten is megírják családtörténetüket.

Időközben Angliában a whigek hamarosan belebuktak a kormányzásba és a toryk nagy többséget szerezve átvették a hatalmat. Az 1710-es választási kampány során a konzervatívok fel is használták az idegenellenes érzelmeket a választók meggyőzésére. El is kezdték kivizsgálni a whig kormányzat zűrös ügyeit. A toryk még évekkel később is felhánytorgatták a whigeknek, hogy „egzotikus, idegen oltványokat akartak elültetni, hogy teljesen megváltoztassák az öreg, becsületes angol törzset”.

S hogy mi lett az otthon maradó, Rajna-menti, dél-németországi parasztokkal és polgárokkal? Egy-két nemzedék múlva, ha akarták vagy ha erre kötelezték őket, a vad nyugat helyett a Vadkelet felé vehették az irányt: megkezdődött a Habsburg Birodalom betelepítési hulláma, hogy életre keltsék a török háborúk után pusztán maradt Kárpát-medencét a sváb és egyéb telepesekkel.

De ez már egy egészen más történet.

Vagy nem is annyira.

***

A cikk forrásai:

The poor Palatines and the parties (The English Historical Review; 1967)

German Palatines (Wikipedia);

The Poor Palatines: an 18th-century refugee crisis (British Library).