A múlt századforduló magyar irodalmának legjelesebbjei nem csak írtak a háborúról, de sokan közülük közvetlen tapasztalatokat is szereztek a fronteseményekről. Derék skriblerek, széplelkű költők és novellisták dolgoztak haditudósítóként, vagy a harcok személyes átélőiként váltak a frontélmények elsőrangú megörökítőivé. A háborúban, amely a Nyugat több nemzedékét sodorta délre és keletre.

Maradni szégyen, veszni borzalom

– ezzel a címmel nyílt múlt év végén első világháborús kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A tárlat Szép Ernőnek a Nyugat 1917-ik évi első számában megjelent verséből kölcsönzött sorral indul, s nagyrészt a gyűjteményben őrzött dokumentumok segítségével kalauzolja a látogatót a magyar írók első világháborús élményeibe és tapasztalatába. Közülük többeket – okkal-vagy ok nélkül – felmentettek a frontszolgálat alól, mások gyerekfejjel kerültek a lövészárkokba, és voltak, akik a közvetlen harci események után a helyszínről riportokat készítő haditudósítóként küldték haza a cenzúra által erősen megrostált írásaikat.

Az első folyosón a békeidők íróinak a jövőről, különösen pedig a következő évszázad(ok) háborúiról szóló utópisztikus leírásait olvashatjuk. Az utólagos tapasztalatok birtokában némelyik hipotézis és jövőkép mára naivnak és megmosolyogtatónak tűnhet, de a dualizmus időszakának gazdasági és technikai fejlődését tapasztalva, a – kis túlzással hetente bejegyzett – világraszóló találmányok korában a kortársak számára aligha voltak teljesen illuzórikusak és a valóságtól elrugaszkodottak.

Az különösen érdekes, hogy a fegyverzet terén elképzelt technikai újdonságok mellett mennyire maradandónak gondolták a Monarchia állami kereteinek időtállóságát. Jókai páldául az 1872-től két éven át folytatásokban közölt futurisztikus munkájában, A jövő évszázad regénye 20. században játszódó történetében a visztulai orosz sereggel szembeni nagy győzelmet vizionált, amelyben II. Árpád király vezetésével „magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, tótok versenyeztek egymással a vitézségben”. A kontinensek képviselőiből álló „általános világtörvényszékről”, a jövő repülőgépeinek szerepéről és a gépesítés hatására az ütközetek elembertelenédéséről szóló gondolatai napjainkra viszont kísértetiesen megvalósultak.

A ma is legkedveltebb írónak számító Jókai mellett az Ambrus Zoltántól vett idézetek érdekesek még különösen. A mára elfeledett író, műfordító Az utolsó húsevő című munkájában a XXVIII. század alázatosabb és kevésbé erőszakosabb emberéről értekezett, akit az elektromos pisztoly késztet majd meghunyászkodásra; a fegyverrel ugyanis egy gombnyomásra ezrek életét lehet kioltani.

„A mi életünknek vége” (Kosztolányi Dezső)

Ahogy az lenni szokott, az utópiákat követően menetrendszerűen érkezik a nyers realitás, amit ezúttal a trónörököspár meggyilkolásának híre és az azt követő hadüzenet szemléltet. Ez utóbbi a modern magyar államnemzet fontos, identitásteremtő mozzanata volt, a falakon olvashatjuk is, íróink hogyan reagáltak a merénylet hírére. Ady, akit Ferenc Ferdinánd és feleségének halála Nagyváradon ért, sírt; Kosztolányira pedig átragadt nem csak a Világ szerkesztőségén, de a fővárosi utcán is úrrá levő nyüzsgő, izgatott, ideges hangulat. Felesége leírásából még azt is tudjuk, hogy Kosztolányi későbbi velencei nyaralásukon is egyfolytában az olasz lapokat bújta és „állandó feszültségben élt”, a közelgő háborút pedig a „magyarság”, a „költészet”, és az „európai műveltség” sírásójának tartotta.

Az általános mozgósítást eredeti falragaszok és hirdetések jelenítik meg a falon, az előtérben pedig csukaszürke uniformisok, rohamásók, alumínium csajkák, a fejünk felett lógó ingek és zubbonyok idézik meg a kort. Azok, akik hadra foghatók voltak, rövidesen kötelesek voltak jelentkezni a kijelölt állomáshelyükön, és ez alól a szellem emberei sem számítottak kivételnek. A háborúban való tényleges részvételt ugyanakkor kevesen kapacitálták.

Ady felmentésért folyamodott, a kissé pocakos „tétova, kacsázó léptekkel, félénken és sápadtan” megjelent költőt az irodalom- és művészetbarát ezredes és a főorvos kisebb testi hibáira hivatkozva ki is szuperálta, és csak később – épp lázas betegen – sorozták be. Alkalmatlannak minősült Reményik Sándor is, akit szinte „elkergettek” a sorozásról, a közös hadseregbe került Karinthy pedig – tisztes számú jóakarója mellett – negyedévente folyamodott felmentésért.

„Olcsó a lélek s törik, ki hajolni nem tud” (Babits Mihály)

A kezdeti lelkesedés hamar lelohadt, a frontokról érkezett hírek hatására egyre többen számoltak le korábbi háborúpárti álláspontjukkal és lettek előbb lélekben pacifisták, majd a háború befejezésének mind hangosabb szószólói. A nyílt háborúellenes szólamoknak hangot adni ugyanakkor sokáig nem volt tanácsos, a cenzúra pedig éberen őrködött a megjelenésre szánt sorok fölött.

Az itthon maradt írók közül Ady és Babits verseit is szigorú figyelem övezte, a hivatalos diskurzustól eltérő pacifista véleményükkel és a kiábrándultságukkal sokszor csak magánlevelezésüket és naplóikat olvasva szembesülhetünk. Babitsot a Nyugat 1917. március 1-i számában megjelent Fortissimo című verséért „vallás elleni vétség” gyanújával még perbe is fogták, a cenzúra az anyák sírására „süket Isten” jelzőt ugyanis „közbotrány okozására alkalmasnak” minősítette. Kis üvegvitrinben mi is megnézhetjük a Nyugat lefoglalt vonatkozó számából a vers üresen maradt két oldalának helyét.

„S nem lehet írnom csak akadozott lélegzetvételeket. De ezt muszáj.” – írta Lajos öccsének, Adynak, aki – másokhoz hasonlóan – az árgus háborús cenzorokat a legcizelláltabb megfogalmazásokkal igyekezett kijátszani, mégis számos írása csonkán jelent meg a Világ hasábjain, de voltak sorok, amelyeket teljesen töröltek. Babits felolvasásokat szervez és ha kell, szaval is, már a háború utolsó esztendejében pedig kis pacifista lap szerkesztését vállalja (Európa).

„Csuda Zsigám. Itt az olasz harcszíntér legborzalmasabb csatájában.” (Móricz István)

Az első világháború alatt jelentek meg a hivatásos haditudósítók is. A frontesemények és a bevonult hozzátartozók sorsa iránti intenzív társadalmi érdeklődés mellett a működésüket segítette a háborús években kiszélesedő írni-olvasni tudók aránya, a modern tömegsajtó elterjedése és az íves nyomtatás által olcsón és nagy mennyiségben előállítható újságok megjelenése is.

Az 1914 nyarán létrejött „sajtóhadiszállás” keretein belül nagy számban dolgoztak ismert újságírók, festők, rajzolók, szobrászok, fényképészek és írók is. Az információk ellenőrzése mellett előzetes cenzúra, a frontesemények (hír)formába öntése és a bel-és a külföld tájékoztatása – és lehetőség szerinti pozitív befolyásolása volt a feladatuk. Móricz – akinek „The Empire” márkájú írógépét is kiállították – nem mástól, mint gróf Tisza István miniszterelnöktől kapott külön engedélyt, hogy 1915 novemberében az olasz frontra utazhasson. Sokat bosszankodott külön cenzora „szorgalmán”, hiszen tárcáinak „hol a felét, hol a kétharmadát, hol pedig az egészet kitörölték”, sőt előfordult az is, hogy cikkének csak az első három és az utolsó négy sorát hagyták meg. Móricz írásai mellett ismertebbek voltak az Estnek és a Budapesti Naplónak író Molnár Ferenc és az Érdekes Újságnak dolgozó Bíró Lajos korabeli beszámolói. Molnár az egy éves „kint” tartózkodása alatt született személyes benyomásait Egy haditudósító emlékei címmel dolgozta kötetté, ami a Franklin kiadó vállalatnál 1916-ban kétkötetes munkaként napvilágot is látott, és amelyet itt is kiállították.

A haditudósítók számára külön szabályozták nemcsak a lehetséges terjedelmet (maximum kétezer szót), de az írás formáját is (novella, tárca), és a hangnemet (optimista, hősies, biztató szövegek) is. Összességében tehát csak a háború „szép” oldaláról értekezhettek. A tudósítók egy itt kiállított, fekete-sárga „Presse” feliratú megkülönböztető jelzést viseltek karjukon, a hírekre „vadászó” szkriptorok pedig a szintén kéznyújtásnyira pakolt Tersánszky Józsi Jenő utazó bőröndjéhez hasonló csomagokkal cipekedtek a változó frontvonalak nyomában.

A cenzúra törekvései ellenére a háború egyre kevésbé mutatott „emberi orcát”, a lelkes, hazafias szólamok mögött mind kevesebb volt igazi hit és meggyőződés. A küzdelmeknek az emberre gyakorolt „igazi” hatását jól tükrözték Bródy Sándor sorai, akinek egy időben négy fia is harcolt a fronton: „Hazajött a fiam a francia frontról. A legkisebb fiú, de öreg már: tizennyolc éves. Megundorodom, ha arra gondolok, hogy a vénemberek, akik ezt az általános gyilkolást csinálták, marcona öregemberré tették ezt a leány arcú fiút...”

„Élni akarok, hiszen eddig még alig is kóstoltam bele az életbe” (Kassák Lajos)

A „magyar avantgarde” szimbolikus vezetőjének számító Kassák Lajos első világháborúval kapcsolatos reflexióiról tájékozódhatunk a következő „térben”. Láthatjuk a falon a Kassákhoz kötődő háborúellenes és internacionalista lapnak, az egy év működés után betiltott Tettnek és az ennek folytatásaként született programadó képzőművészeti, irodalmi folyóiratnak, a Mának egy-egy példányát, körötte pedig a kortársak jobbára elismerő és a hivatalosság rosszalló véleményét az aktivista lapok világnézeti és művészeti álláspontjáról.

A termek falaiba helyezett vitrinekben több használati tárgyat is kiállítottak: telefon, egy pakli kártya, lőszerhüvely, bajonett, dögcédula, orvosi műszer és gyermekjátékok, a falakon peldig korabeli falragaszok és hirdetmények. Másutt már Csáth Géza, Bauer Ervin háborús leveleibe és visszaemlékezéseibe olvashatunk bele, az eddigi rendezési elvhez hasonlóan némiképp összevisszaságban és kuszán.

„Egyik oldalára az van írva: Európa, a másikra, Ázsia.”

Külön terem foglalkozik a sokat kárhoztatott hadifogság és az internálás keserű élményeinek bemutatásával. A Berezovkába került egykori nyolcadik zászlóalj magyar tisztjeiről készült grimaszos tablóról azt olvashatjuk, a tisztek azért torzították el a fizimiskájukat, hogy ha a szökésük sikerül, fotográfiájuk ne nagyon segítse a korai lelepleződést. Az Európa és Ázsia határát jelző obeliszken túl – aminek a fotóját szintén láthatjuk – nincs semmi, csak a „semmi és a remény”. Éppen ezért aligha meglepő, hogy „mindenki használ valami narkotikumot, mindenki áltatja és altatja magát valamivel” – ahogy ezt a mára méltatlanul elfeledett újságírónak, Markovits Rodionnak 1928-ban megjelent világhírű visszaemlékezéséből, a Szibériai garnizonból kiragadott idézet bizonygatja.

A háború kitörésekor az ellenséges országokban tartózkodó külföldi civilek közül sokakat őrizetbe vettek és internáltak. Kuncz Aladártól, akinek Fekete kolostora (1931) a legplasztikusabban örökítette meg a letartóztatásokban élenjáró Franciaország fogolytáborainak a viszonyait, a foglyok mindennapi életéről olvashatunk. A börtönsziget rabjai ahhoz, hogy mentális épségüket megőrizzék és elfoglalják magukat, változatos „praktikákhoz” folyamodtak: színházat működtettek, hangszeren tanultak és vacsorákat is rendeztek a maguk szórakoztatására. Kuncz mellett a nyelvész Bárczi Gusztáv, a festő Rippl-Rónai József és Gyergyai Albert irodalomtörténész is hosszabb időre fogságba került, de pár hétre letartóztatták az amerikai útjáról éppen ekkor hazatérő Károlyi Mihályt is.

„Úgy szakadt félbe, mint egy álom” (Gyóni Géza)

Az utolsó terem tulajdonképpen egy kétoldalt fával borított lövészárokra emlékeztető hosszúkás folyosó, rajta mindkét oldalon – és a padlón is – kis vitrinek, a fadeszkákon pedig fényképek, rajzok, girbegurba sorok, versek. Sorsok és pillanatok.

A frontra – majd olasz fogságba került – került Tersánszky Józsi Jenőtől, a mélyen vallásos Sík Sándortól, a szívbajos Szabó Lőrinctől, a tizenhét éves korukban besorozott Tamási Árontól és Hamvas Bélától, és az önkéntesen hadbavonult, a fronton huszonkét évesen életét vesztő tehetséges történészhallgatótól, Békássy Ferenctől. Mind-mind megjárták ennek a háborúnak az árnyoldalait és csak remélni merték, – ahogy ezt Gyóni Géza fogalmazta meg – egyszer még visszatérhetnek abba a világba, „amely úgy szakadt félbe, mint egy álom”.

Az illúziók romjai

Az utolsó termekben végtelenítve játszott korabeli háborús katonadalokat, indulókat és népdalokat hallhatunk. A Nagyarany, nagyezüst és más szelíd, szomorú, melankolikus dallamokba azonban minduntalan egy másik hangszóróból párhuzamosan játszott hangeffektusok szüremkednek be.

Szigorú menetelés, rohamra induló katonák robogása, éles vezényszavak és süvítő gránát gátolja, hogy önfeledten elmerüljünk a nosztalgikus hangulatban. Kicsit olyan ez, mint amilyen a háború is lehetett: a harcok szünetének rövid idilljét újra-és újra zárójelbe teszi a másnapi realitás, a csatazaj és a tervezett öldöklés, a békeidők szelíd melankóliája pedig hovatovább távoli valószínűtlen fantomérzetté mosódik.

A népszerű dal soraitól eltérően a hosszú, szörnyű álmot nem követte „virágos ébredés”; sőt, a háború végére a pusztulás móriczi látlelete bizonyult halálosan pontosnak. Az, amit egy tűzvész kapcsán a háború alatt megjelent A fáklyában írt le: „Elvégeztetett: de semmi sem tisztáztatott”. „Minden elszáll, mint a füst” – dúdoljuk tovább a dalt magunkban; és azokra a túlélőkre gondolunk, akik számára nem maradt más mint a grandiózus tervekkel való leszámolás, az újrakezdés és illúzióik üszkös romjai.