Vendégszerzőnk, Pánczél Hegedűs János írása
„Mit értesz pontosan te, azon hogy s ’erjedt’?” – kérdezi új nagyváradi ismerősöm, miközben a falat a bal kezével támasztja egy cirka száz éves épületen, amelyre fél méterenként más és más évtizedes építészeti guánó rakódott és ezért valójában besorolhatatlanná vált. Van a homlokzatán egy késő monarchiás polgári pufók angyalos rész, szemek nélkül, mert azok kiestek vagy kiverték őket. (Milyen cudar módon nagyszerű lenne azt gondolni, hogy kilőtték, de nincsen rá sok esély sajnos.) Két vak angyalka néz most rám a nyári nagyváradi éjszakában, és a zajos, fülledt éjszaka-gourmandokra, akikről csurog a város párája literszám.
Ez azonban nem mezei izzadtság, ez leginkább az a permet, amelyet az emberek hordoznak magukban, és amelyet a falak, a járda, a lekonyult fák szűrnek, dúsítanak és visszalehelik az alattuk járókra. Ismerősöm, ahogyan én is, nem tapasztja teljesen az ajtóhoz a kezét, csak kicsit tapogatja azt, mert ha erőt fejtene ki, akkor a tenyerén maradnának a vöröses-sárga vakolat darabjai. Törölgetjük a homlokunkat és eszmét cserélünk.
Csak a szokásos, de nem a megszokott.
Egy meleg fényekkel tűzdelt romkocsma előtt állunk éjfél körül, amelynél hitelesebbet sehol sem láttam. Különösen igaz ez most a boszorkányok óráján. Itt nem mesterkélt semmi sem, itt a kosz, a foszlott, az ütött-kopott, befalazott és leszaggatott vagy a falból kicsakló, a tapadósan nedves, de éppen átizzadt a valóságos. Romos minden, így a kocsma is az. Különösen vonzó, hogy minden ilyen kocsma magyar és leginkább ők is járnak ide. Engem megérkezésem óta leköt, néha sokkolt, másszor csak szórakoztat mindez.
Ide nem annyira inni jönnek az emberek: a vizezett sör ugyan édes, de legalább olcsó is. Azok jönnek ide vissza, akik kikerülhetetlenül vágynak a szembesülésre saját reménytelenségükkel vagy a genius loci zuhanásával, nem azért, hogy hangulatosan igyák meg 80%-kal drágábbért a malátalét, mint az anyaország szeretethiányos kitartottjai. Ők itt vannak, mert magyarok és fiatalok és Nagyváradon a ’romkocsma’ egy identitástégely, nem hamis konzumer lázadás-placebo, mint az anyaország fővárosában. Az export itt gyökeret ereszthetett.
A levegő bent fullaszt, izzadt tenyérrel törlöd a csatakos homlokodat és senki sem kér elnézést, amiért beléd nyomja a lucskos hátát a mellkasodba, miközben párás koktélokkal egyensúlyoz, vagy éppen a langyos sörét löttyinti az asztalra és a torkába. Lent egy alagsorban életre-halálra folyik az ismerkedés a füstben, a föld alatt, ahol tíz centiméteres körben próbálnak „táncolni”, de inkább jelzéseket adnak csak egymásnak és egymásról ecsetfejű magyar srácok és vékony magyar lányok, hogy létrejöjjön valahogyan az esti kaland, esetleg annál jóval több. Húspiac négynegyedre. Anyaországbeli nihil-társaikhoz azonban hasonlóan éjfél után három órával, agyonsózott, de félnyers csirkehússal tömött száraz pitát esznek, csípős szósszal, szottyadt kieresztett zöldségekkel nyakon öntve, kétszer annyiért, mint nappal és az aszfaltot nézik pihegve.
Elfáradtak.
A romkocsma persze csak egy hely, ahol a haszontalanság ködét beszívod magadba, vagy még inkább, ahol a dekadencia már táncra hív Nagyváradon. De idáig el is kell jutni, ennek külön története van. Nem megy azonnal a dolog. A hanyatlás és az erjedés itt ugyanis a leginkább az utcán van, kilökték a szobák magukból, a falakon és a kövekben és fákban és a ruhákban és a divatosan vagy beletörődötten mozgó testekben mindenhol jelen van. A fülledtség csak lakmuszpapír, kitárt tükrös ajtó, de nem maga az ok. Az ok ugyanis az idő és az ellentmondások; a ’szabad’ és a ’kényszer’, a ’felszabadított’ és a ’megszállt’, és az ’elhurcolt’, a ’megalázott’ és a ’sikeres’ és a ’győztes’. Egymásnak feszülnek, kivetülnek az emlékek, de nem mindig érnek össze. A kopott pátosz és a gyökereiben megszegett fényes remény itt jelen van. Az okok mind ott vannak az idő hordozóiban is, akik megosztottak és várnak valamire. Senki nem mondja, senki nem akarja, de minden itt hordozza. Ott vannak a váradiakban, akik elégedetlenek és inkább lesznek idegenek máshol, de sikeresek (milyen talmi mércékkel mérve mindezt sokszor!) és kiszámíthatóak, akik tervezni tudnak. Korszerűek, ez fontos most. Minderről egy kibelezett másfélszáz éves fal jut eszembe, amelyből a kábelek lógtak ki egy utcán, ezzel szolgálva a közjót.
„Erjedt?!” – kérdezek vissza, de ez már csak játék. Élvezem, hogy telibe talált egyetlen szavam és mindent elmondott, amit ő helyiként csak érzett, de soha nem mondta volna rá, mert ez olyan idegen mindattól, amit egy pénteki esti dühlecsapolás tartalmazhat. Az élet most fáj, és nem tudunk előle kibújni. Én szeretnék, de nem tudok, ő kedvesen mérges mindezért. Ő sem tudja többé elkerülni ezután, mert itt van, megérezte, meglátta a fakó vihogó képét ennek a korszaknak, ahogyan kajánul rombol, és nem törődik semmivel. A korszakok dühe nem kerülte el Nagyváradot sem. Itt minden zuhan és minden csak ezt erősíti, ezt élteti. Az erőfeszítések egymást húzzák a mélybe és ezüstösen csillogó emlékművet állítanak a város minden halott vagy haldokló emlékének, sokáig maradandót és ragyogót, de leginkább figyelmeztetőt.
Manapság a dekadencia már nem olyan egyértelmű, rafinált és szinte avitt érzés. Nem korszerű. Csak olyan helyek képesek rá, amelynek fájdalma, veszítenie valója van. Nagyvárad ilyen; az eredeti, nagy lehetőségek és erőfeszítések zuhanásából származó hanyatlás nyomait hordozza magán ma is. Este az utcákra kihallatszik a román ortodox templomokból az imaének, az ajtó tárva-nyitva van, kihallatszik belőle az új identitásukat megalapozó új urak reménye és ereje. Csendes harc ez, de nagy iramban zajlik már évtizedek óta, meglehet vesztésre állunk jelenleg, de az úgyis a nemzeti karakterünk része. Egyszerűen jól áll nekünk.
A magyarok most egy román büfében még magyarul kérnek gyorsételt, de a benne lévő szószt és annak állagát már románul ecsetelik a gyermeküknek. Kicsinyek lettek az urak, az egykori kicsik pedig óriások szeretnének lenni. Négy ember ül az asztalnál mellettem, három magyar közüle (ivócimborám ismeri őket), de mégis folyamatosan románul beszélnek arra az egyetlenre való tekintettel. Udvariasak? Vesztesek? Túlélők? Kik és milyenek lesznek majd az új urak a megállapodottságban, kenyeres pajtás? És kik lesznek az új alávetettek, s mi alapján komám? Kérdéseimre keserű válaszokat kapok minden alkalommal.
De a saját magamnak feltett kérdésre a választ nem találom a fekete román medve sörben, amelynek íze már összeért a számban, annyira kínálja magát minden nap és minden este. Aki időt nyer, az csatákat is nyerhet, de elveszítheti a háborút – ez annyira bennem van, hogy büszkén koccintok rá a párában.
„Nagyváradi nincsen?” – kérdezem az étel, zöldség, gagyi bóvli és virág tengerben, a nagyváradi városi piacon egy kerámiára mutatva, amelyen ákombákom betűkkel fel van vésve: „ORADEA”. Két nyelven mindenki megérti itt egymást, a pénz nagyon gyorsan gyarapodik a kofák kötényében. „Itt van rajta! Hiszen!” – mondja az árus olyan jellegzetes „erdélyi” kiejtéssel, hogy a sisegése átrezeg a dobhártyámba. „De nagyvárados! Nagyvárad…” – toldom meg. „Itt van rajta!” – a sértődöttségénél azonban nagyobb a lemondás, mert tudja, hogy nem veszem meg a kerámiát, pedig nem mondom, nem is megyek el azonnal, hanem még forgatom, magam sem tudom minek a mázas kis nyomoroncot az ujjaim között. Egymást sem értjük, egymáshoz sem szólunk, nagyon szűk lett hirtelen a zajos piac, araszolok a Sebes-Köröshöz, ami hűt, zubog és a fűzfái visszaadnak mindent, ami akkor fontos volt számomra.
A sétálóutca mállott, rothadtan fakó szecessziós épületeit simogatom a verőfényes kánikulában, a Nap a falakról világít rám, nem is felülről. Indákat bogarászok a falakon, tekervényes zsákutcák a falakon, kopott színekkel, törmelékkel. A házak emeletein kemény még a rács, megvannak a színei a mázas cserépből készült virágnak (piros, fehér és a zöld), de mellette már közérdekű felirat van ragacsos műanyag táblán, románul, hogy hova kell tenni a nagyon fontosat.
A piacról ahogyan átvágok a téren, szemben egy sterilen kihalt pláza, amely szinte kötelességből van ott, mert 2015-ben ez nem is lehet máshogyan, bent azonban csak a közértben vásárolnak az emberek, minden más kihalt. Senki sem akart akkor éppen fogyni Norbi update-tel, amely jelen van, de minek. Szemközt azonban az ortodox bazilika fenségesen nyomaszt, Mammon temploma eltörpül mellette, óriási lépcsőkön teregetik magukra a román asszonyok a kendőket mielőtt belépnek a templomba, a sűrű keresztvetések közepette. Nem értik miért érdekelhet egy magyart ez a hely, a bensőséges szertartásban megtűrt vagyok, egy rosszabb keresztény testvérként is kívülálló, csak egy külföldi turista izzadt homlokkal. Valaki, aki ezt az egészet nem értheti, még ha Megváltónk ugyanaz is.
El is ér az értetlenség érzése, de csak a templom mögött várat elbarikádozó panelrettenet láttán. A helyi magyar urbánus legenda azt tartja szándékosan építették oda a betonszörnyet, azért, hogy az a középkori út, amely a belvárosból idevezetett, el legyen torlaszolva, ne lehessen látni az egyik legősibb – mellesleg magyar – épületegyüttest, a várat. Akár így, akár úgy, de észrevenni, annak ellenére, hogy a központban van, igen nehéz, pedig kopár mementóként nagyságot őriz, rejtve, szinte lopva, ezért csak nagyon keveseket érdekelve. Jellemző, hogy a magyar lány, aki itt tanul, simán rá vágja kérdésemre, hogy „itt nincsen vár, ne is keresd”. S a nyolcszáz év eltörlődik hirtelen előttem is, amikor mégis meglátom eleven voltában a boltíveket.
Milyen könnyű eltörölni mindazt, ami van.
Rend és szeretet versus keresetlen, hányavetien mulandó praktikum. Kibelezett falak előtt álló szent szobrok. Szépség, buja természet és lecsupaszított funkcionalitás. A sétáló utcán az a lerobbant ház (palota?) nyűgöz le legjobban – szándékosan nem is érdekel a neve – amelynek a teteje omlik, mállik, a zöld és a kék már összeér rajta és keveredik a tégla vörösével. A sok anyag egy lesz benne, az alján pedig az életveszéllyel mit sem törődve falanszter székeknél és asztaloknál felárazott fitnesz ételeket fogyasztanak divatos jöttmentek, nem törődve a bármikor életveszélyessé vállható százhúsz éves épületre. Halálosan nemes lenne egy korszak bosszúja, ha életeket követelne egy ilyen bomlás. Mindenkire rázuhanna a múlt, teljes súlyával, bosszút lihegve.
A címer oroszlánja maga körül hasogatja a levegőt Szent László kétélű bárdjával Nagyváradon. Üvöltése ketté hasítja a teret és időt; vörösre és kékre festve mindent. Megállapodtunk. Benne vagyunk.
Kísért most már téged is.
***
A szerző képei Nagyváradról.
Emlékül Nagyvárad 75 évvel ezelőtti felszabadulására
