Nehezen álltam meg mosolygás nélkül, amikor Andrew Duff brit liberális-föderalista EP-képviselő felvázolta nekem a nézeteit a „kétlépcsős Európáról”, ahol a magot a föderális állammá váló eurózóna alkotja, a többiek pedig „társult tagokként” vennének részt az EU-ban.
Az utópikus felvetés azonban egyre kevésbé tűnik utópikusnak, miután a görög válság nyomán felelős pozícióban lévő politikusok is emlegetni kezdtek egy hasonló modellt. Legutóbb Jacques Delors 90. születésnapjára időzítve Francois Hollande francia elnök értekezett a közös eurókormányzat szükségességéről, amihez közös büdzsé és parlament is társulna. Martin Schulz EP-elnök pedig kinyilatkoztatta: fontos európai kérdésekben nem kellene hagyni, hogy a nemzetállami miniszterelnökök döntsenek. Nem sokkal korábban a német és a francia gazdasági miniszterek közös cikket írtak a Guardianben arról, hogy harmonizálni kellene egyes adónemeket és a minimálbért az EU-ban, és ami a legfontosabb: az eurózónában elkülönült végrehajtó intézményrendszert és erősebb hatásköröket szorgalmaztak.
Ha pedig a franciák és a németek ilyen nagy egyetértésben akarnak valamilyen uniós reformot, akkor abból könnyen lehet, hogy előbb-utóbb (jelen esetben persze inkább utóbb) lesz is valami – és ez a projekt leginkább nekik érné meg.
Egyértelmű, hogy az eurózónás kormány megteremtése a görög válság tapasztalatai miatt került most elő. A történet iróniája egyébként, hogy az euró ötletének az egyik nem túlreklámozott célja az újraegyesült Németország lehetőség szerinti kontroll alatt tartása volt. Ehhez képest most úgy látszik, a franciákkal karöltve elintéznék a németek, hogy jogilag is ők legyenek a főnökök az eurózónában, és ne fordulhasson még egyszer olyan elő, hogy például a görögök beleköpnek a levesükbe.
Épp ezért – annak ellenére, hogy egyelőre inkább csak a német és francia baloldal nyomja a témát – egyáltalán nem olyan biztos, hogy Németországban vagy Franciaországban később ne lenne akár jobbközép politikusok számára is felvállalható a téma. Hiszen lehetne azzal érvelni, hogy egy közös eurózónás kormány alatt nem fordulhatna elő, hogy a pazarló görögökre költsék a németek vagy a franciák adóeuróit, mert egy közös eurózónás kormány nem is engedné az országokat így eladósodni.
Kérdés persze, hogy mit szólnának mindehhez a gyengébb eurós államok, mondjuk a görögök, a portugálok, vagy épp a közép- és kelet-európaiak? Egy ilyen reform bizonyosan a szerződések módosítását követelné meg, és az is valószínű, hogy több tagállamban népszavazásra bocsátanák a kérdést: a közösködést pedig nem lesz könnyű eladni a népnek, még az ebből várhatóan profitáló országokban sem.
Érdemes még arra is röviden kitérni, hogy ez az – egyelőre ötlet szintjén létező – felvetés nem várt módon egybeeshet az erősebb integrációt hagyományosan ellenző Egyesült Királyság szándékaival is. Mivel David Cameron Konzervatív Pártja egyedül nyert választást, így a miniszterelnök ígéretének megfelelően megpróbálják újratárgyalni az ország EU-hoz való viszonyát, ha pedig ez nem sikerül kielégítően, akkor népszavazást tartanak arról, hogy az ország kilépjen az Unióból.
Eddig nem sok esély látszott arra, hogy a britek érdemben alkudozni tudjanak az EU-val (például az alapszabadságokról, köztük a kelet-európai munkavállalók szabad mozgásáról a londoni munkahelyekre). Egy ilyen – Duff szavaival élve – „kétlépcsős”, az eurózóna mentén szorosabbá váló Unió kialakítása viszont már jelentősebb újratárgyalási lehetőségeket villanthat fel a britek számára. Mondhatják, hogy köszönjük szépen, mi maradunk a második lépcsőben, és akkor mégse kell kilépni en bloc az EU-ból. Így Cameron is jól jönne ki a dologból, mert például nem kéne állást foglalnia a belengetett „Brexit”-referendummal kapcsolatban sem, hanem győzne anélkül is.
És végül söprögessünk egy kicsit a saját házunk előtt is. Bár politikai akarat hiányában eddig se kellett attól tartani, hogy belátható időn belül bevezetjük az eurót, de ez újabb érv lenne Orbánnak, hogy azt mondja: na, ebből a központosított eurózónából már végképp nem kérünk.
