1951-ben, a legkeményebb Rákosi-érában májustól júniusig zajlottak a kitelepítések. Akadt, aki Bentley-vel érkezett az alföldi tanyára, de a legtöbbeknek csak a teherautó platója jutott. Biedermann Dénes a Mandinernek mesélt arról, hogyan élte meg a deportálást felnőtt és gyerek; milyen volt az élet osztályidegenként a kommunizmusban; hogy milyen útjuk volt Földvárig, amikor lestoppolták az Apró-család nagy, fekete állami autóját és hogyan lett politikai menekült Svájcban. Az egykori miniszterelnök, Wekerle Sándor dédunokája szerint felháborító, ami '90 óta történt ügynökügyben, és nagy szívfájdalma, hogy aligha fogja már megtalálni a Kistarcsán agyonvert, a 301-es parcellában jeltelen sírba tett nagybátyja nyughelyét, hogy újratemethesse. Interjúnk.
„A háború után nagy lakásínség volt, a rendőrtisztjeiknek, a pártkatonáknak lakás kellett, és ezt a módját választották a lakásszerzésnek. Talán ismeretes, hogy 13 ezer embert telepítettek ki a keleti és északi megyékbe. A hortobágyi, a vidéki kitelepítés volt előbb, 1950-ben. Minket a pesti kitelepítés ért el 1951-ben, ami akkor májustól június közepéig tartott. Logisztikailag is komoly ügy volt: kevés volt az autó, így teherautón és vonaton szállították az embereket. A józsefvárosi vasútállomásról indultak a szüleim, majd platós autóval vitték őket le Tiszasülyre. Nem tudták, hol áll meg végül az autó, s mindent el tudtak képzelni. Olyan rémhírek terjengtek, hogy a Szovjetunióba viszik ki őket. Egy fokkal jobb lett: megálltak a tanyáknál, és ott kipakolták őket. Ezen a Kolop tanyán valakinek a kúriájában laktunk, amit ugyancsak megviselt a háború. Az épület egy nagy és több kisebb szobából, valamint a kiszolgálóhelyiségekből állt, a családok lepedőkkel választották el magukat egymástól – azok jelentették a falat. Ezalatt a két év alatt mi a főépület melletti, döngölt padlójú tyúkólban laktunk. (..)
Az emberek dolgoztak a rizsföldeken, amit Rákosi meg akart honosítani Magyarországon. Ez eléggé vacak dolog volt, mert a rizs nem akart nőni, gyomlálni viszont kellett. Én a vizet hordtam nekik. Például Bethlen István felesége, Margit néni térdig állt a vízben, szalmakalap volt a fején, az övén pedig volt egy zacskó, amiben só volt, s azzal lesózta a ráakaszkodó piócákat. Ő is érdekes személyiség volt, az itteni kultúrszcéna korábbi kijáróembere. Aki rászorult, az kapott is, ő ment föl a legfelsőbb fórumokig. Például Zilahy Lajos, aki divatos író volt, meg lett segítve, Ernst Lajos, aki az Ernst Múzeum tulajdonosa volt és örökös anyagi nehézségei voltak, ő is kapott rajta keresztül támogatást. Margit néni maga is írt; mondjuk úgy, hogy közepes könyveket, de nagyon szórakoztató volt. Ő amúgy Tiszasülyről járt ki, nyelvórákat adott nekünk, gyerekeknek, körülbelül minden nyelven tudott. Mindig mesélte, hogy havonta járt a pápához. Laktak furcsa emberek is. Például ott volt Nagy Elek, a háború előtti utolsó vatikáni követ és családja is. Ő egy holland nőt vett el, és valószínűleg a kitelepítés legbizarrabb utazását tudta produkálni, mert saját Bentley-vel érkezett meg a tanyára. (...)
1961-62-ben az Osztyapenkónál stoppoltunk Jankovics Marcival, s egyszer csak megállt egy nagy, fekete autó. A hátul ülő idős hölgy kérdezte, hova megyünk, mondtuk, hogy Balatonföldvárra. A sofőr mellett egy fiatalember ült, mi tudtuk, hogy Apró Toncsi az. Az anyja ült hátul. Elkezdett kérdezősködni, hogy kik vagyunk, mivel foglalkozunk. Marci mondta, hogy segédmunkás a szikvízgyárban. Tényleg az volt. A hölgy nem értette, hogy lehet ez, hiszen »olyan szépek a kezei«. Megkérdezte, hogy mi volt a papája – Marci azt mondta, hogy a Nemzeti Bank igazgatója (Jankovics azonos nevű édesapját a magyar nemzeti bankosok hűtlenségi perében 1956 nyarán életfogytiglani börtönre ítélték – a szerk.). Kész, akkor megfagyott minden. Toncsi hátranézett, s egy szó nem hangzott el az autóban egészen addig, amíg kitettek minket Balatonföldváron. Apró Antal meg a fia elég nagy potentát volt, fölmenői a mostani generációnak (nevet). Ő nem ismert minket, más körökben mozgott, de mi tudtuk, hogy ő ki.”
Balogh Ákos Gergely és Szilvay Gergely interjúját híroldalunkon olvashatják.
