Vendégszerzőnk, Szerencsés D. Márton írása.
Vitaindítónak bizonyult előző, a Saul fiával foglalkozó, közös írásunk a Mandineren (Műfaj lett a holokauszt − kényelmetlen gondolatok a Saul fiáról). Odáig jutott az ügy, hogy több felkérést is kaptunk egyéb médiumoktól a nyilatkozattételre, az Index újságírója pedig a hivatalos sajtótájékoztatón maguknak az alkotóknak tette fel a cikkben megfogalmazott „kényelmetlen kérdést” film hitelességével kapcsolatban.
Először is szeretnénk tisztázni azt, hogy milyen, ha úgy tetszik, „etikai hozzáállásból” írtuk meg a vitaindító cikket. Ez fontos, mert ebből derülhet ki az, hogy ezek az etikai kérdések esetleg előbbre valók, mint egy film önmagán beüli értéke. Auschwitz ugyanis nem az „embertelenség díszlete”, egyfajta kikerülhető téma; és ha a végső célunk a „trauma feldolgozása” nagyon fontos, hogy milyen etikai alapokról közelítjük meg már magát a témát. Ami nem más, mint maga a Botrány.
*
Hogyan kerülhetünk közelebb a „botrány” valóságához? – Ahogyan Pilinszky – Szent Pál kifejezését alkalmazva megnevezte a szégyent: Auschwitzot. Megkönnyebbülést okoz ezt az otromba német (náci) helyrajzi nevet, annak gótikus betűit, ha csak pillanatokra is elhagyni és egy mitikusabb, misztikusabb tartalmú kifejezéssel jelölni. Hiszen a táborokban elkövetett – bűnök – felismerését, feljegyzését követően nyilvánvalóvá vált, hogy a „botrány” lett (vagy kellene, hogy legyen) etikánk, létezésünk pontosított tengerszintje, nullpontja és így emelkedett metafizikai magaslatokba az öntudatától „bravúros és brutális technikával” megfosztott, elhurcolt és a végső pillanatig reménykedő tömegek halála. A táborok gyilkos, minden ellenállást felőrlő pszichológiai mechanizmusa a remény utolsó pillanatokig való fenntartásában állt.
Auschwitz ezen általánossága korántsem politikai bunkó vagy fegyver. Nem a felelősség szétterítése, tukmálása annak felismerése, hogy nem csak azokkal „történt meg”, akiket elhurcoltak, akik végrehajtottak, esetleg túléltek; hanem van benne valami egyetemes, akár a Kereszten függő corpusban. Kivétel nélkül mindenkire vonatkozik Auschwitz ezen metafizikai üzenete. Egy keresztény – nyugati kultúrkörbe beleágyazódott – ember számára a Kereszt botránya és Auschwitz valahol ugyanaz. Így a vele járó felelősség is hatalmas, szinte elviselhetetlen, mondjuk ki: szakrális. A Golgotán és a krematóriumok árnyékában ugyanis a kinyilatkoztatás és a fájdalom mértéke azonos. Auschwitz tehát nem fajvédelmi vagy politikai kérdés, nem „zsidó belügy”, nem is „magyar ügy” hanem deklarálja léthelyzetünket, társadalmaink mélyén érlelődő elfeledett motivációnkat. Emberi gonoszságunk, romlottságunk lázmérője.
E rövid, vallomásszerű kitérő után tehát ismételjük meg a kérdést: „Hogyan kerülhetünk közelebb a botrány valóságához?” Amikor vitaindító cikkünkre az alkotók az Index újságírója által ennek kapcsán feltett kérdésre válaszoltak, a főszereplő úgy vélte, nem ástuk magunkat belé talán eléggé a „történelmi tényekbe”, hogy nem rendelkezünk elég információval, és hogy „bizony olyan volt egy sonderes, ahogy ők mutatják”, hiszen szakértők és források egész hegyén rágták át magukat. Az előbbi vallomásunk alapján azonban eleve kérdés, hogy a Botrány valóságához egyáltlán közelebb visz-e az elmúlt évszázad történelmének felhalmozott „nyomozati anyaga”, statisztikái és memoárjai. Ezeken bizony magunk is keresztülrágva magunkat, a tények szövevényes, áthatolhatatlan labirintusának mélyén bolyongva számunkra bebizonyosodott, hogy ez nem vezet el a botrány feloldásához, a különös és „félelmetes” katarzishoz. A kutakodás és felkészülés ehhez csupán megkerülhetetlen pótcselekvés.
Egy egyetemes és méltó elrendező szemlélet, filozófia, esztétika hiányában a „Botrány” mindennemű művészi megközelítése felesleges és lehetetlen vállalkozás, ha éppen nem épp tehetségünk és adottságaink bizonyulnak elégtelennek. A relativizálgató, „bűnbocsánatért esedező” interpretációk sora pedig szinte végtelen. „Mellbevágó” és „exclusive” horror, valamint megható sztorik, érdekes anekdoták és dokumentalista számadatok kifogyhatatlan sora vár ránk, ha beleássuk magunkat a Holokauszt „egyetemes emlékezetébe”. A Saul fia kapcsán itt-ott emlegetett, dokumentumértékű Dr. Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban c. könyv pontosan ilyen. Olvasása közben ugyanaz a különös érzésünk támadhat, hogy a memorandum írója valami fontosat és rendkívülit gondosan eltitkol előlünk. Nem beszélve arról, hogy Nyiszli Miklós a „kivételek közt is kivétel” már eleve, működése és „túlélése” épp olyan erőteljes etikai kérdéseket feszeget, mint az a helyzet, amelyet dokumentálni képes ezáltal.
*
Kijelentjük, hogy a botrány valósága a konkrét statisztikákon és rekonstrukciókon túl, annak „belátható horizontja után” következik. Itt jön elő a művész, itt lép elő az, ami csak keveseknek sikerült. Ahogy Rilke kései kijelentése szól: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot!”
Ezen a ponton lépett elő számunkra az a szerző, aki egyrészt megjárta Auschwitzot, tehát dokumentumértéke van a munkáinak, másrészt annak ellenére is, hogy sokan az első olyan művésznek tartják, aki úgymond eladta Auschwitzot, aki „ebből élt”; s akinek felróják azt is, hogy kommunista lett a háború után, mégis képes volt túllépni a tényeken és feltárta ezt a „belátható horizonton túli” régiót. Ezért válik különösen fontossá – kulcsszereplővé lépve elő – a korábban megjelent vitaindító cikkünkben idézett Tadeusz Borowski. Lengyelként, szinte „véletlenül”, „sorsszerűen” került Auschwitzba. ám megkérdőjelezhetetlen művészi erőfeszítése a korábban idézett „Kővilág” c. kötetben teljesedett ki.
Művében a saját bőrén átélt tapasztalatot szembehelyezte a mindenkori aktuális európai esztétikával és filozófiával. „Nem szép az, ami emberi kínból fogant. Nincs igazság, ami e kínt feledtetné. Nincs jó, amely igazolná” – írja a „Nálunk, Auschwitzban” c. elbeszélésében. Művében megalkotta a rideg és végletesen embertelen „kővilágot”, amely mérleget von létezésünk, életelveink felett. Felismerte, hogy a tényeken túl maga az ember legbelsőbb természete áll, mozdíthatatlanul, „komor, sötét kőszoborként”. Ahogyan kötetének utolsó, Látogatás c. novellájában írja: „Azok pedig, akik phlegmone, rüh vagy tífusz miatt, vagy mert túl soványak voltak, a gázkamrába mentek, megkérték az ápolókat (akik a krematóriumi kocsikra rakták őket), hogy figyeljenek és emlékezzenek. És mondják el az igazságot az emberről – azoknak, akik nem ismerték meg”.
Auschwitz kapui évtizedekkel ezelőtt felnyíltak a turisták, az odalátogatók számára; szabadon járhatunk, kedvünkre barakkjai, lerombolt krematóriumai között, akár még fényképet is készíthetünk magunkról – „itt és most” alapon. Auschwitz után is ugyanazokat az életélveket használjuk, úgy élünk, mint akkor, amikor még ugyanezen életelvek még halálgyárakat működtették. A különbség csak a halál közelségében mérhető, ez jelenti számunkra az Auschwitzról való gondolkodás kiindulópontját, egyben az említett „egyetemes és méltó” rendezőelvet.
Önfelmentésről, meghatottságról és hitegetésről szó sincs. Borowski az ember eredendő lényegének, erkölcsi önazonosságának totális pusztulásáról ír prózájában. Kertészt a „Felszámolás” c. regényéből idézve: „…a saját életében akarta rajta kapni Auschwitzot, a saját mindennapi életében, úgy, ahogyan azt élte. Önmagán akarta regisztrálni – szerette ezt a szót: regisztrálni – a pusztító erőket, a túlélési kényszert, az alkalmazkodási mechanizmust, ahogy a régi orvosok beoltották magukat a méreggel, hogy önmagukon tapasztalják meg a hatást”. Ezzel a radikális lépéssel Borowski megnyitja az olvasó előtt a túlélő ember tudatát és – ha már „létező Pokol” – Dante Vergiliusaként vezet végig minket a Kővilágban. Kertészhez hasonlóan elkerülte az „eltűnt idő” felidézését, a memorandumok, visszaemlékezések önmentegető cinkosságát és megmutatja, hogy az egyéni történetek, kivételes helyzetek lényegtelenek, súlytalanok a „nagy általánossal”, az áldozatokkal szemtől szemben. Célja: „megfogalmazni a dolgok lényegét”. Pilinszky betűformákat látott; Kertész a betűformákon túl az elbeszélhetőség lehetséges nyelvét kereste. Borowski viszont mindent felszámolt magában nem keresett magyarázatokat, csak a verítékkel és vérrel, azaz a rabszolgaerényekkel dolgozott.
Borowskitól távol állt minden moralizálás. Számára nem létezik „az ember az embertelenségben”, mint protagonista és hős és pontosan ez hitelteleníti a Saul fia „történetét” is. Borowski megsemmisítő erejű kritikájában a következőt tanácsolta egy túlélő-írónak: „…Auschwitzról nem lehet személytelenül írni. (…) Ne felejtsék el: az olvasó, aki a jelentésüket olvassa és keresztülrágja magát minden szörnyűségen, óhatatlanul megkérdezi: na jó, de hogyan történt, hogy Ön, uram vagy hölgyem, végül is túlélte? Mondja meg végre, hogyan vett húst a kórházban, a jobb kommandókban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kemencébe, hogyan vásárolt nőt és férfit, mit művelt az unterkunftokban, a kanadákon, a krankenbaukban, a cigánytáborban, beszélje el mindezt és még sok egyebet, mesélje el a tábor mindennapjait, a rettegés szervezettségét és hierarchiáját, minden egyes ember magányát. De írja meg, hogy Maga mit csinált. Hogy Auschwitz komor dicsőségéből Maga is részesült.” Borowski szavainak elképesztő súlya van. Az írás kétségbeesett hangneme pedig abból eredhet, hogy Borowski mindvégig érezhette a terhet: az ártatlanul legyilkoltak, a gyengék nevében kell megszólalnia. Az ő valóságába visszatérve a „holtak múltidejűsége” megmaradt, nem váltott az idillt hazudó, „feltételes jelenidőre.”
Az áldozat és végrehajtó közös szenvtelen és gyilkos apátiája Auschwitz igazi „tragédiája” a mindent felülmúló testi nyomorúságon, az elképzelhetetlen halálokon túl. Ez az igazi „botrány”. A megalázottak aljasságra, bűnökre kényszerültek az életben maradás érdekében, létrehozva a sátáni közönyre és brutalitásra épülő lágerhierarchiát. Kertész Gályanaplóját idézve: „…az a bizonyos skizoid apátia nem egyéni termék: Höss alattvalóinál, feljebbvalóinál és az auschwitzi foglyoknál ugyanúgy kimutatható, mint magánál Hössnél, holott egyéni motivációik teljesen eltérőek.”
Rövid novelláiban Borowski a saját keresztnevét viselő elbeszélőt megfosztja az ártatlanság (és mindennemű erkölcsi fölény) pátoszától és a túlélés érdekében aljas bűnözővé, közönyös megfigyelővé változtatja. Szükségszerű, és veszélyes lépés volt ez. „…Dosztojevszkij óta – Csehov vallástalan drámáinak gyakorlati hittanán kívül – az első radikális tett az európai irodalomban: magát az elbeszélőt tette kollaboránssá” – írja Spiró György. Borowski ugyanakkor (ezt hozzá kell tennünk); jóval több bűnt vállalt magára, mint amit ténylegesen „elkövetett”, Auschwitzban.
*
Úgy gondoljuk, hogy mindenkinek, aki a „botrányon” keresztül, az ember természetének feltárásával megpróbálkozik, megkerülhetetlenül szembe kell néznie a táborokból származó egyetemes tapasztalat jelen idejű aspektusaival, részesülnie kell „Auschwitz komor dicsőségéből”.
Röviden: a „Saul fia” fiktív, érző lelkű, monomániás sonderkommandósának sorsa; hordoz magában valami blaszfémikus ferdítést. Bár a filmben nem a túlélés számít „kivételnek”, ezt a támadható „csapdát” a rendező tudatosan kerülte. A rendező megkérdőjelezhető „kivétele”, „sztorija” a gyermekének hitt tetemért mindent feláldozó főszereplő, akiről azt is feltételezhetjük, hogy az ellenállást, a lázadást veszélybe sodró, „kizökkent” főszereplőt pontosan a társai gyilkolták volna meg, vagy egyszerűen feljelentették tervük kivitelezhetőségének védelmében. Gyanús erkölcsi „példázat” az, hogy ha már nincsen remény, akkor a „halottamért” áldozom az élőket. Ez ugyanis pontosan a Borowski és Kertész által feltárt Auschwitz, a „botrány” igazságának ellentéte, egyben megkérdőjelezése.
Ahogyan ezt a Jüdische Allgemeine, a legjelentősebb németországi zsidó havilapnak a filmről szóló cikkében Rüdiger Suchsland írja: „Míg ebben a kétségbeejtő helyzetben megkísérli az említett (halott) fiút a zsidó szertartások szerint eltemetni, Saul veszélybe sodorja rabtársait és a tervezett lázadást. Itt válik a film csaknem ponyvává, hiszen a férfi döntése, hogy a tábor egyik halottja fontosabb lenne, mint az élők, és ezzel minden remény a túlélésre eleve kudarcra ítéltetne, morálisan és a történelmi hitelesség szempontjából egyaránt kérdéses”. A „Saul fia” jelen állás szerint Németországban nem is kerül forgalmazásba, továbbá még korábban mind Izraelben, mind Németországban elutasították a film anyagi támogatását.
Kertész Imre „Felszámolás” c. regényének szereplője B., aki Auschwitzban, a láger területén született és az ő születésének, túlélésének története a regény. Itt olvashatjuk a következő dialógust B. és szerkesztője, lektora között: „– Dehogynem tudod – bosszankodott. – Nézd csak: beadok neked egy szüzsét, ami arról szól, hogy Auschwitzban, csupa derék ember közreműködésével, megszületik egy gyermek. A kápók leteszik a botjukat meg a korbácsukat, és meghatottan a magasba emelik a síró csecsemőt. Az SS őrmesternek könny szökik a szemébe.
– Jó, hát ha így mondod el, akkor persze…
– Na? – biztatott: – Na
– Szóval… giccs – mondtam. – De meg lehet írni másképpen is – siettem hozzátenni.
– Nem lehet. Ami giccs, az giccs.– De hiszen megtörtént – tiltakoztam. Éppen ez a baja, magyarázta. Megtörtént, és mégsem igaz. Kivétel. Anekdota. Homokszem kerül a hullaszeletelő gépezetbe. Kit érdekel, mondta, az ő kivételes, láger-prominenseknek köszönhető élete, ez a szabálytalan és egyszeri üzemi baleset? És hol a helye a B. nevű nem létező kivételes sikertörténetének az Általános Nagy Történetben?”
Az első pillantásra „hajánál fogva” iderángatott idézet oka; az erkölcsösség, az erkölcs felmutatásának képtelensége – a haláltáborok szögesdrót és elektromos kerítésein belül az igazi művészet tanácstalansága a „kivételekkel”, a „homokszemekkel” kapcsolatban.
Bár a Saul fia bemutatja a halálgyár tényszerű, rekonstruált működését, azt díszletként használva mégis mást ambicionál. Helyesen?
A rendező célja valóban az emberi természet és az általa okozott „botrány” feltárása? Ezt a nagyszabású és kivételes művészi lehetőséget viszont elszalasztja, mert feláldozza a film formai „tökéletességért” cserébe, egyfajta fausti alaphelyzetbe keveredve. Nemes Jeles László főszereplőjének szándékoltan elbizonytalanító, ugyanakkor a filmben megkérdőjelezhetetlen erkölcsi megdicsőülése láttán kijelenthető, hogy a tényeket nem meghaladó stilizált realizmus nem elég Auschwitz „botránya” és a benne megnyilatkozó emberi természet titkának feltárásához. Auschwitz rideg kővilága ellenáll a film történetének és formaiságának és messze kiveti magából.
A fentiekben kifejtett állítások adták korábbi kritikánk alapját is, és nem a tényekből, memorandumok, „homokszemeiből” összeálló „hitelességbeli” kérdésekkel foglalkoztunk
