Felváltva bólogattam és csóváltam a fejemet, miközben Bátorfy Attila Mandineren megjelent írását olvastam. Az első kérdés, ami felmerül, az az, hogy egyáltalán mit nevezhetünk ma Magyarországon középosztálynak? Kik tartoznak ide? Miközben a cikk kimondja, hogy nem homogén csoportról beszélünk, maga mégis – úgy tűnik – egy homogén csoportra vonatkoztatva vonja le következtetéseit. Ha megpróbáljuk ezt az alapvető kérdést meghatározni, talán azt is megtaláljuk, hol jogos a középosztályt érő kritika és hol nem.

A cikk első körben a körúton belülinek nevezett értelmiséget azonosítja a középosztállyal. Ami azért is érdekes, mert a középosztály kritikusainak azon tábora, amely az alsóbb osztályok vagy esetleg a globalizáció ürességének szemszögéből próbálja megragadni a „középosztály árulását”, leginkább ebből a körből kerül ki (pl. TGM, de ide tartozik – talán kissé meglepő módon – a Békés-Böcskei-páros is). Van azonban egy másik irány is, ahol szintén középosztályoznak: ez viszont az állam segedelmével, annak foglyul ejtéséből felemelkedni vágyó középosztály árulására vonatkozik (pl. Széky János, Béndek Péter kritikája vonatkozik rájuk). Az utóbbi kategóriát Bátorfy Attila azzal rendezi le, hogy az itt körülhatárolt csoport csak színleg tartozik a középosztályhoz, céljaiban azonban inkább egy udvari arisztokráciához hasonlatosak.

Ezzel körül is határoltuk a magyar középosztály árokásóinak őscsoportjait, mondjuk „népi” meg „urbánus”, vagy „zsidó” és „magyar”, esetleg „bal-” és „jobboldali” tengelyen mozogva.

Ha innen nézzük, van a középosztálynak a tipizált (és hamis) kép szerint Gozsdu-udvarba járó, iÉletet élő, balos mozgalmár vonala (körútonbelüli), illetve van egy, az államot jelenleg valóban irányító, arisztokratikus, kormánypárti, korrupt (legyen felcsútonbelüli) része. Ezen kívül szerintem jelen van még egy nem elkötelezett, „csendes többség” (már ha jelen van, és nem külföldön), illetve egy ezzel közös halmazt alkotó csoport, amely egyszerűen nem tekint magára középosztálybeliként, helyzetét tévesen valahova ez alá lövi be. Szerintem összességében igaz, hogy ettől a sok, eltérő identitású csoporttól közösen várhatnánk a polgári erények címerre tűzését. A kormányközeli arisztokratáktól, illetve az őket támogatóktól is.

Gyakran jogtalannak érzem a kritikát a magára baloldaliként tekintő, „körútonbelüli” értelmiséggel szemben. Kifejezetten hamisnak találtam például azt a képet, amelyet erről a közegről (ha lehet egyáltalán közegről beszélni) festett Békés Márton és Böcskei Balázs Ki! című könyve. Muszáj kitérni egy pillanatra erre a műre. Sok egyéb passzussal nem értettem egyet a könyvben, de a fiatal balos aktivistákra vonatkozó malíciózus leírás különösen hamisnak tetszett: egybemosta a „wififelhő” alatt pillanatnak élő fiatalságot az igenis elkötelezett, dolgokkal komolyan foglalkozó aktivistákkal. Nem is beszélve arról, hogy Békés és Böcskei az – egyébként rendkívül találó kifejezést használva – hipszerbarokknak nevezett létforma ellenében a külvárosok kádárkori gyökértelenségben gyökeret eresztett féldecis-melegítős világában véli megtalálni a követendő, trú életformát – ez is egyfajta zsákutca.

Jogos és érvényes azonban a középosztály Széky-féle kritikája. Ez pedig abban áll, hogy aktívan vagy egyszerűen hallgatással a középosztályhoz sorolhatók tömegei asszisztálták végig a második Orbán-kormány polgári erényeket negligáló, ilyen téren kifejezetten romboló hatású működését. Ezt a tévedést pedig sokan, fájóan sokan csak most ismerik fel, 2015-ben, amikor a Fidesz már sokak által ismert ostora éppen az önmeghatározása szerint legalábbis polgári erényekért küzdő jobboldali értelmiség egy jelentős részén csattant. Jogos és érvényes a kritika akkor is, ha azokra a rétegekre vonatkozik, akik leginkább a mindennapok szabadságát korlátozó állam és az egymást követő opportunista, álvitákat propagáló kormányok miatt nem sajátították/sajátíthatták el a Bátorfy Attila által is elsorolt polgári erényeket – mivel nem is tudnak róla, hogy erre lenne lehetőségük. (Lásd még: keményen dolgozó kisember.)

A polgári erényeket valóban képviselő kisebbség feladata tehát az, hogy a középosztály lelkiismereteként működjön és rámutasson: jelenleg Magyarországon egyik politikai párt sem képvisel valódi társadalmi érdekeket. Se a szegényekét, se a középosztályét. Ahogy az MSZP nem a hagyományos értelemben vett baloldal társadalmi osztályait képviselte évtizedeken át, úgy a Fidesz is csak egy ideig volt a polgárosult/polgárosulni vágyó osztályok, rétegek, csoportok képviselője, ha komolyan gondolta ezt valaha egyáltalán. Jelenleg a Jobbik jelentkezett be opportunista módon erre a szerepre – biztosak lehetünk benne, hogy csak időlegesen. A középosztály érdekeit programjuk szerint képviselő pártok – így az Együtt, a MoMa és a DK – pedig hiteltelenek és/vagy erőtlenek. Az LMP pedig még azt sem nagyon tudja eldönteni, hogy kit akar képviselni.

Amiben tehát úgy látom, hogy egyetértünk: a középosztályra alapozva, azt erősítve kell megtalálni a rendszerváltás még mindig tartó „zavaros időszaka” utáni új, boldogabb, tudatosabb Magyarországhoz vezető kitörési pontokat. Ez pedig a politikailag kevésbé öntudatos rétegek megvezetését szolgáló álviták közepette csak egy világosan polgári értékeket képviselő, friss embereket felvonultató politikai erő tudja majd véghezvinni − ha eljön az ideje.