Vendégszerzőnk, Bencsik Gábor írása.

A történelem nyilván nem ismétli önmagát. Viszont a társadalmi szabályszerűségek meglehetős állandóságot mutatnak. Ha tehát valamely jelenségről vagy elgondolásról az az érzésünk támad, hogy korábban már szerepelt a „műsoron”, ez valószínűleg nem alaptalan. Éppen a szabályszerűségekre mutat rá.

Például arra, hogyan reagál egy társadalom a feltétel nélküli jövedelem bevezetésére.

1795-ben az angliai Speenhamland környékén, a Pelican nevű vendéglőben a helyi elöljárók elhatározták, hogy a napóleoni háborúk miatt magasba szökő kenyérárak miatt megnövekedett elszegényedés ellensúlyozására sajátos rendszert vezetnek be. A helyi adók egy részéből minden rászorulónak akkora segélyt vagy bérkiegészítést adnak, hogy az illető jövedelme, tekintetbe véve az eltartottak számát és életkorát is egy meghatározott szintet elérjen. A rendszer hamarosan egész Dél-Angliában elterjedt és az 1830-as évekig érvényben volt, amikor is nem csekély társadalmi megrázkódtatások árán eltörölték.

A modellről azóta is éles viták folynak. A témával kapcsolatban nemrég már idéztünk egy baloldali társadalomtudóst, Polányi Károlyt. Következzék most egy szó szerinti rész Polányinak A nagy átalakulás című, világhírű művéből (1997-es kiadás, 127. oldal, Pap Mária fordítása):

„Speenhamland a nép demoralizálásának holtbiztos eszköze volt. Ha az emberi társadalom az alapját képező normák fenntartására szolgáló önműködő gép, akkor Speenhamland olyan automata volt, amely lerombolt minden normát, amelyre társadalmat alapozni lehet. Nem csak a munka elöl való kitérést és az alkalmatlanság színlelését jutalmazta, de épp azon a kritikus ponton növelte a pauperizmus vonzerejét, ahol az ember még megkísérelte elkerülni a nyomorgó helyzetét.”

Az angliai korai kapitalizmus e sajátos jelensége persze nem intézhető el egyetlen bekezdéssel, maga Polányi is még hosszan értekezik róla. A lényeg azonban nem kétséges: Speenhamland, miközben átmenetileg több százezer ember életminőségét javította, egyike lett a modern kor legnagyobb szabású tévedéseinek. A kérdés ugyanis nem az, hogy ez az elgondolás hasznos volt-e vagy káros, hanem hogy hasznai kisebbek vagy nagyobbak voltak-e, mint a kárai (nem a költségei, az effektív kárai).

Speenhamland arra utal, hogy az ilyen esetben a mérleg hosszú távon egyértelműen negatív.

A feltétel nélküli jövedelem valójában felér egy morális földrengéssel. Először azok önbecsülését rombolja le, akik jelentős erőfeszítések árán (mondjuk naponta oda is, vissza is harminc kilométert buszozva, hajnalban kelve, egész nap a varroda gyártósora mellett görnyedve) munkával szerzik meg az alapjövedelemnél alig magasabb fizetésüket. Utána azokét is, akik berendezkednek az ingyen pénzre, önbecsülésüket segélyen élésre cserélve. A morális pusztítás nyomában pedig mindig gazdasági pusztítás jár.

A morális károkozás – ez a kulcs.

És ez az a pont, ahol a mai magyar konzervatív gondolkodás defenzívába szorul. Mert már huzamos ideje elmulasztja egy fontos feladat elvégzését: a személyes nyomor, szegénység, jómód és gazdagság morális összefüggéseinek konzervatív elemzését. Ehelyett beszorul az önzés, a „kaparj kurta, neked is lesz” eszmeiségébe, a morális megközelítés kiváltságát átengedi a baloldalnak és a liberálisoknak.

Pedig hogy van itt mit végiggondolni, arra akár a Szentírást is tanúnak hívhatjuk (Lukács 18. 24-25.): „Milyen nehezen mennek be az Isten országába azok, akiknek vagyonuk van. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

Jézus nem a levegőbe beszélt. Az egyéni gazdagság és a morális jó között igenis feszültségek vannak. A társadalomban meglévő vagyoni különbségeknek morális töltete van, és a legkevésbé sem megoldás az, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.

A konzervatív világértelmezésben a szegények iránti felelősségnek világosan meg kell – meg kellene – jelennie. De ma Magyarországon nem vagy csak alig jelenik meg. Ezért aztán nem is képes megfelelni az olykor őszintén széplelkű, máskor politikai haszonszerzés által motivált baloldali-liberális kihívásoknak, hagyja magát beszorítani a kispolgári önzés skatulyájába. Eltűri, hogy létrejöjjön a jobboldali=önző és a baloldali=szolidáris fogalom-párosítás.

Ha a feltétel nélküli alapjövedelemre a konzervatív válasz csupán az (amúgy teljesen indokolt) elutasítás, a fogalompár megmarad. Továbblépni csak úgy lehet, ha a szegénység problémájára is elméleti megalapozottságú válasz születik, olyan válasz, amely a probléma morális vonatkozásait is értékelhető módon elemzi.

Fogalmazzunk világosan: a mai magyar konzervatív gondolkodásnak világosan meg kell fogalmaznia, milyen felelősséget viselnek a konzervatív állam és annak jómódú, vagy éppen gazdag polgárai a szegényekkel, a szegénységgel szemben. Milyen az a korszerű állam-modell, amely megőrzi az egyéni kezdeményezés, erőfeszítés anyagi jutalmazásának rendszerét, de amely a szegények iránti felelősséget sem hárítja el magától.
Sokféle úton lehet ebben az irányban előrehaladni, és szükségtelen ezen utak között értékkülönbséget tenni. De annyi talán elmondható, hogy aki a szegénységet illetően a krisztusi tanításnak a Ferenc pápa által újra és újra megfogalmazott értelmezését követi, biztosan nem jár tévúton.