Vendégszerzőnk, Magyar Endre levéltáros posztja.
Amikor a ma 96 éve, 1919. március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság kutatója kézbe veszi diktatúra utáni büntetőügyek iratait, legnagyobb számban a nyers erőszak leghétköznapibb jelenségeinek, a polgári magántulajdon rekvirálásának vagy köztulajdonba vételének különféle eseteit találja bennük. Amíg az első világháború idején a rekvirálás rendkívüli felhatalmazáshoz kötött kényszerintézkedés volt, a proletárdiktatúra alatt a nyers erőszak leghétköznapibb jelenségévé vált.
Ennek már-már groteszk esete, amikor egy tehenet azzal az indoklással koboztak el, hogy nincs rá szüksége a tulajdonosnak, vagy amikor a 133 nap vége felé a fehérnemű államosítását is elrendelték. A kezdeti tömegbázisát és hitelét vesztett diktatúra mellett végül már csak kevesen tartottak ki − többnyire a rendszer közvetlen haszonélvezői és funkcionáriusai.
Milyen volt a polgári Magyarország első találkozása a kommunista önkénnyel?
„Nevezettnek erre szüksége nincsen”
A proletárdiktatúra egyrészt az első világháborús hiánygazdaság gyakorlatát folytatta, másrészt a szovjet-oroszországi bolsevik mintát próbálta átültetni a hazai gyakorlatba a „termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével” és a megtermelt javak újraelosztásával. A helyi munkástanácsok, direktóriumok – papírforma szerint a lefoglalt javak értékének megtérítése esetén – elrendelhették bármely magántulajdon közcélú kisajátítását és igénybevételét.
Kezdetben nem volt nehéz dolguk. A terror pszichózisa alatt álló, traumatikus élmények sokaságát átszenvedett polgárok magántulajdonát a diktatúra felfegyverzett közegei számottevő ellenállás nélkül „kommunizálhatták”. Ehhez akár egy egymondatos határozat is elegendő volt: a szentendrei munkástanács például egy köztiszteletben álló, tehetősebb polgár hajtós kocsiját mindössze azzal az indoklással foglalta le, miszerint „nevezettnek erre szüksége nincsen”. Nagytétényben a direktórium kiküldöttje „egyszerűen reámutatott a kiválasztott tehénre: »Géza elvtárs, ez a tehén szeget nyelt« – és elvitte; a »Géza elvtárs« a tulajdonos volt…” – olvashatjuk egy későbbi, összefoglaló jelentésben.
„Csak nem akarnak fejlődni”
A világháború alatt kiéheztetett, elszegényedett lakosságot az élelmiszer-rekvirálások érintették a legérzékenyebben. A Forradalmi Kormányzótanács, amely a rendszer tömegbázisát képező városi proletariátus és a vörös hadsereg élelmezését szinte teljes mértékben a vidéki gazdatársadalom erőforrásaiból próbálta biztosítani, tucatnyi rendelettel írta elő a meghatározott fejadagokon felüli „felesleges” termény- és élelmiszer készletek zár alá vételét és kötelező beszolgáltatását. Akik a közszükségleti cikkekből, nyersanyagokból, élelmiszerekből, vetőmagokból, terményekből stb. nem szolgáltatták be a saját fogyasztásra engedélyezett fejadagokon felüli mennyiséget, azoktól erőszakos úton vették el azt. Monoron például annak ellenére is elrekvirálták Bimbó Mihály marháját, hogy az még „hasas” volt. A felszólításnak ellenálló gazdát két fegyveres vöröskatona kísérte a községházára, ahol – az erről szóló ítélet sorait idézve – „a 10.000 koronát érő marháért – amely különben sem volt eladó – 5400 koronát állapítottak meg”. A proletárdiktatúra „jogrendje” szerint is kifogásolható eljárás ellen tiltakozó gazdát pedig azzal a fenyegetéssel küldte haza az illetékes megbízott, hogy „ha ellenszegül, forradalmi törvényszék elé állítja”.
A kezdeti tömegbázisát és hitelét vesztett diktatúra mellett csak kevesen tartottak ki − többnyire a rendszer közvetlen haszonélvezői és funkcionáriusai. A legtöbben kiábrándultak belőle. Csakhamar kiderült ugyanis, hogy a szovjet minta alapján kiépült, egalitárius rendszer ideig-óráig működőképes, ám korántsem fenntartható. Éppúgy elmaradt a „küszöbön álló” világforradalom kitörése, mint az országszerte várva várt földosztás. Egy kiküldött bizalmi július elején mindezt a következőképpen fogalmazta meg: „minden ember kisgazda akar lenni, ezért sem katonasággal, sem pedig a rendszerrel nem nagyon rokonszenveznek, máskülönben a rendeleteket végrehajtják, csak nem akarnak fejlődni”.
A proletárdiktatúra alatt kiéheztetett, elszegényedett vidékeken az elviselhetetlen mértékű rekvirálások néhol szó szerint éhínséget idéztek elő. A végletekig túlhajtott élelmiszer- és terményrekvirálások miatt tört ki Makón az az ellenforradalmi felkelés, amelynek során a feldühödött tömeg meglincselte és – szó szerint – darabokra szaggatta a teljhatalmú politikai biztost, Vásárhelyi Kálmánt. Dunapatajon (amelynek sokat szenvedett lakosságától a vörös terror különösen sok véráldozatot követelt) nem sokáig örülhettek a helybeliek a világháború végén leégett, majd újjáépített malomnak: 1919 nyarán a vörösök, őszén pedig a románok vitték el a malom működtetéséhez szükséges teljes gázolaj-készletet. Emiatt nem csak Dunapataj, hanem a környező települések (Ordas, Harta, Solt, Dunaegyház, Géderlak, Dunaszentbenedek, Szakmár) is liszt nélkül maradtak.
„A Kormányzótanács a ruhanemüek rekvirálását is elrendeli”
A Tanácsköztársaság végére a rekvirálások addig soha nem látott méreteket öltöttek. Ennek kitűnő példája az a rendelet, amellyel a Forradalmi Kormányzótanács maximalizálta a saját tulajdonban meghagyható ruhaneműk számát és azok típusait, az azt meghaladó mennyiség begyűjtését pedig a vas- és fémmunkások szakszervezetére bízta (rendelet végrehajtására a diktatúra bukása miatt nem került sor):
„A Kormányzótanács 1919. évi július hó 21.-én tartott ülésében a már elrendelt fehérnemürekviráláson kívül a ruhanemüek rekvirálását is elrendeli éspedig aképen, hogy maximálisan 3 ruhánál több, 8 férfi ingnél, 8 férfi alsónadrágnál, 12 női ingnél és 12 női alsónadrágnál többje senkinek nem lehet. A többi fehérnemüre vonatkozólag a maximumot ehhez arányosan kell megállapitani. Ez a ruha- és fehérnemürekvirálás a vas- és fémmunkások csütörtöki bizalmi testületi ülésén szintén előterjesztendő és ott megtárgyalandó.
Budapest, 1919. julius 22.-én
Bihari Mihály
A Kormányzótanács jegyzője”
Amilyen rövid életűnek bizonyult a társadalmi és gazdasági viszonyok átrendezésének kísérlete, annyira mély sebeket hagyott maga után. A történtek hiteles feldolgozását pedig időről-időre változó aktuálpolitikai kontextusba helyezésük akadályozta.
A közzétett dokumentumok levéltári jelzete:
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. K 26 (PTI 601/2. ) A Forradalmi Kormányzótanács Elnökségi iratai. (1208. iratcsomó), 1919-VI-3586/1919.
Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára. XVI. 25. Szentendre Város Direktóriumának iratai. 1863/1919.
Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára. IV. 408-b. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának közigazgatási iratai. 39506/1919.
