Hajnal felé erős lődözés. Kint még félhomály, az utcán alig járnak. A Kossuth téri ágyúnál két német őrködik a fal mellé húzódva, feltűrt gallérral dideregnek. A nagy emeletes ház előtt üvegcserepek, a sínek mellett becsapódás. A tejes dühösen kiabál, mikor meglát: Nincs tej, nem látják, hogy megnyomorodtam? Bal keze bebugyolálva: tegnap megsebesült a Kossuth téri belövéskor. Hogy ne kelljen mindennap megtennem a veszélyes sétát, megkockáztatom: másfél liter tejet kérek, de nem ad.

Kora délután árnyék jelenik meg a pinceajtóban. Mikor a fény rávetődik, alig ismerem meg Orbánt. Megdöbbentő, hogyan eltorzíthatja egyetlen nap kínja az ember vonásait. Igaz a hír? − akarom kérdezni tőle ostoba gépiességgel, de elég elsötétült, fájdalmas ráncok mélyítette arcára néznem, s látom a szörnyű valót. Hogyan történhetett? − bukik ki belőlem a suta kérdés, bár tudom, hogy sebeit tépdesem. Fásult, szinte közönyös szavakkal kezd beszélni, mintha egy véletlenül látott utcai balesetről volna szó:

Az üzlet már zárva volt, de a fiú bement takarítani, rendet csinálni. Hiába akarták otthon lebeszélni, hajtotta a lelkiismeretessége. Az üzlet mellett érte a gránát. Lábát levágta, arcát, homlokát, hasát feltépték a repeszek; rögtön meghalt. Ott feküdt fél napig az utcán, míg értesítették őket, és kivitték a temető halottasházába. A temetést nem vállalja senki, sírásó nem akad, koporsót nem lehet kapni. Már húsz halott fekszik kiterítve, temetetlenül odakint. „Nincs más hátra, a tíz körmömmel kell elásnom” − mondja. Ha kell, segítünk - mondom neki, a házigazda műhelyében pedig bizonyára elkészítheti a koporsót. Hiába tartóztatjuk, kimegy az újra felmorajló ágyúzásba, közönyös, üres lélekkel: „Nem törődöm már semmivel. Legföljebb azt szeretném, hogy ha pusztulnunk kell, feleségemmel együtt érjen bennünket a halál.”

A rádió egész nap nem mond híreket, csak gépzenét darál. Délután a honvédelmi miniszter rendeletét közlik: A hadseregben is bevezetik a hungarista köszöntést: „Karlendítés − Kitartás! Éljen Szálasi!” A nemzet háláját fejezik ki ezzel a férfiú iránt, aki a legválságosabb napokban vette kezébe az ország sorsát, s a köszöntés egyúttal annak jelképe, hogy nemzetiszocialista öntudatnak kell eltöltenie minden honvédet.

Az egyetlen tűzhely körül minduntalan felcsattan a veszekedés. Ott tolong az egész asszonynép, mindenki egyszerre akar főzni. A nagymama makacsul hajtogatja, hogy ma édes káposztát főzzenek, mert szilveszterkor úgy illik. A szomszéd dühös képpel morog, hogy övé a tűzhely, s mindenki használja, piszkol, de takarítani senki sem akar.

Rozika kártyát vet az asszonyoknak, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, fújja a füstöt; Azt állítja, hogy az oroszok csak 15-e táján jönnek be. Később kávéscsészéből jósol. Ilyeneket mond: „Amire gondol, beteljesedik, de vágyaiban egy kis hátralék lesz. Hivatalos ember fogja keresni.” Még tíz perc hiányzik éjfélhez. Rozika ólmot akar önteni, de a tűzhely már hideg, s nincs ólom sem. Valaki egy piros kendővel beburkolja a villanykörtét, hogy ne bántsa az alvók szemét a fény: valóságos hangulatvilágítás. Nagymama sem alszik még, nem mulasztja el, hogy megvárja az éjfélt. Üldögél, szája mozgásán látom, imádkozik.

Váratlanul leoltják a villanyt. Boldog újévet! – kiabálnak innen is, onnan is. Csárdás Bözsi néni, a háziasszony nővére egy nagy üveggel jár körbe, s mindenkit megkínál egy kupica borral. Zavartan mentegetőzik, hogy csak ilyen kevés van, de szeretné, ha mindenkinek jutna egy korty.

*

Kovalovszky Miklós, 35 év körüli, kispesti középiskolai tanár feljegyzéseit olvashatták a hetven évvel ezelőtti szilveszterről. Írását egy újonnan indult mikroblog közölte.

Utolsó percek művészete címmel indult ez a remek mikroblog a Tumblr-en. Szerkesztője, Szabó Balázs Budapest ostromának hetven évvel ezelőtti napjait, az 1945 január 1-je és február 14-e közötti időszakot mutatja be naplórészletek, visszaemlékezések, jegyzőkönyvek, vallomások, más dokumentumok felhasználásával.

A mikroblog többek között idéz szovjet haditudósítótól, magyar főhadnagytól, rejtőzködő zsidóktól, nyilas sofőrtől, Sztehlo Gábor zsidómentő evangélikus lelkésztől, Nagy Lajos írótól és gróf Széchenyi Viktortól. A társadalom megannyi rétege képviseli tehát magát ezen a mikroblogon.

A visszaemlékezésekből összerakhatjuk ma, otthonaink melegében, kényelemben és békében üldögélve a 20. századi Magyarország nulladik óráját, annak történéseit és hangulatát, minden nyomorát és összes maradék reményét.