„Grandiózus vállalkozás, okos, átgondolt és látványos film”; „a Csillagok között a műfaj csúcsa”; „30 éve nem készült ilyen látványos űreposz”; és így tovább. Hozsannáznak az Interstellar, a magyarul Csillagok között néven futó sci-fi kritikái, ahogy a nemzetközi sajtóban is jobbára korszakos műként beszélnek a filmről. Az biztos, hogy grandiózus és ambiciózus volt Christopher Nolan rendező vállalása, de a végeredményben a mennyiség (és a töménység) agyonnyomta a minőséget.

Pedig nagyon jók az Interstellar koktéljának összetevői. Adott egy disztópikus közeljövő, gyermekeink és unokáink elképzelt világa; amelyben Amerika fölött indiai kémdrónok köröznek, s ahol már nem az újabb és újabb kütyük megjelenésére, hanem a mindennapi betevő élelmiszer megtermelésére koncentrál az emberiség a kimerülő Földön. Adott egy klasszikus hős, aki mindezek ellenére a horizontot, az ismeretlent választja, s elindul a csillagok felé. Adott még egy családi dráma; adott egy tudomány vs emberség dilemma; adott egy kötelező fekete és egy női űrutazó, adott még egy lélektani thriller-szál egy megőrülő tudóssal is. Adott egy tényleg nagyszerű, lenyűgöző látványvilág, mellé Hans Zimmer wagneri monumentalitású zenéjével.

És fontos tény, hogy az Interstellar valóban sci-fi, tudományos és fantasztikus film, ami az elmúlt hosszú évek egy kaptafára készülő, fantáziátlan és agyatlan űrinváziós filmjei után tényleg megpróbálja a tudomány, az űrkutatás mai nagy kérdéseit is közérthető formában beszuszakolni a galaxisok között szárnyaló történetbe. Egy újabb űrodüsszeia ez, sok tekintetben és utalások sorában is tisztelgés Kubrick klasszikusa előtt. De amíg Kubrick légies, mondhatjuk, űr-szerűen üres filmje nem rágja szánkba, mit is kell gondolnunk róla (ezért is marad mindmáig egy izgalmas, filozofikus kérdőjel a nézők és rajongók számára); addig Nolan a szájbarágó magyarázatokban hisz, bár az Interstellar általunk leszűrt üzenetei inkább csak ellentmondanak egymásnak.

Úy tűnik, Christopher Nolan, aki az utóbbi évek legminőségibb hollywoodi közönségfilmjeit (Inception és az új Batman-trilógia) szállította egymás után, most túlvállalta magát. Az Interstellar rengeteg szintje, sávja, mi több, konkrétan dimenziója agyonnyomja a filmet. Bárhogy is igyekszik, az űrkutatás tudományos tételeit, kérdéseit lehetetlen átadni a nagyközönségnek, még egy közel háromórás játékfilmben is. Pláne, ha eközben meg kell küzdenünk az összes többi történetszállal, a túlfűtött érzelmű családi drámától az izgalmas kalandfilmes jelenetekig. A végeredmény egy olyan tömény, három órás sci-fi mashup, aminek a megtekintése után kissé zsibbadó fejjel jövünk ki, s a nagy aha-élmény és katarzis helyett inkább csak próbáljuk felidézni a már a filmnézés során elfelejtett epizódokat.

Persze nem rossz film az Interstellar. Nagy ez a film. Csak túl nagy. Egy évvel a kristálytiszta szerkezetű, egyszerű, de sokrétű és felemelő történetet elmondó Gravitáció után az Interstellar egy különböző dimenziók közé szoruló, darabos, nagyot mondani akaró, de meg-megbotló sci-fi.

De azért a mozi és a sci-fi szerelmesei (és Nolan rajongói) ne hagyják ki, nézzék meg színes-szagos szélesvásznon az alkotást. Csak ne igyanak túl sok kólát az elején.