Mi a fene történt a kalappal? Hová lett a klasszikus kalap, a fedora, amit Indiana Jones is visel? Hová tűntek a Stetsonok? Ki száműzte a szalmakalapot, selejtezte le a gyapjúsapkát? A Deerstalkert miért a vietnami háborúról szóló filmnek ismerik, és a Panama miért csak egy csatorna? (A háborús film címe valójában Deer Hunter).

Ki tudna ellenállni Bogart nyomozó szokásának, hogy a pereménél megigazítja a kalapját, vagy annak, ahogy John Wayne fenyegetően néz ki ragyogó Stetsona alól? Sherlock Holmes esze nem működhetne vadászsapkája védelme nélkül, és Gandalf sem lehetne varázsló a varázslókalap nélkül. El tudjuk képzelni Davy Crockettet mosómedveprém-sapkája, vagy Cyranót és Indiana Jones-t a kalapja, Don Quijotét a sisakja nélkül? Egyáltalán, lehet hős egy hős a kalapja nélkül?

Sajnos a kalap a mellény és az óralánc sorsának nyomába eredt, és a múltból itt maradt modorossággá vált. A kalap egyszer megkerülhetetlenül szükséges volt, ma pedig abszurdum, s miért? Mert nincs rá többé szükség. A cowboyok kalapja praktikus védelem volt a kíméletlen időjárás ellen. Széles karimája menedéket jelentett a délnyugati hőség elől. Magas kialakítása szellőzést biztosított az izzadó homloknak, állati szőrméből készült, kemény nemezanyaga pedig lepergette az eső vizét, és melegen tartotta a fejet a hideg télben is. Egy ilyen kalap védelmet nyújtott és büszkeség tárgya volt. Ragyogó fejkorona volt, de szükség is volt rá, mert a cowboyok a szabadban éltek és dolgoztak.

Próbáltam kalapot hordani, de inkább zavaró volt, mint szükséges. A norvég hód szőrméjéből készült, csodálatos saturnóm (széles karimájú, kerek papi kalap), amely egy római egyházi ruhaboltból származik, sokkal inkább látványosság, mint fejfedő. Akkor kellene viselnem, amikor a műhelyemből a garázsomba sétálok át? Ha nem sodródik le a fejemből, amikor megpróbálok beülni a kocsiba, és sikerül magam becsatolni, akkor a pereme beleütközik a fejtámlába. Amikor megérkezem, a fényes saturnót az alatt a fél perc alatt kellene viselnem, amíg a kocsitól az irodába érek? Nem hinném. Fűtéses-légkondis időket élünk, kocsiban meg beltérben nincs szükségem kalapra, hogy melegen tartsam a fejem vagy megvédjem a nyári napsütéstől. Addig a pár pillanatig pedig, amíg a kocsiból a házba meg a házból a kocsiba érek, tudok dacolni az elemekkel.

Egy úriembertől elvárják, hogy levegye a kalapját, amikor belép valahova. Amikor utazunk, ritkán vagyunk szabadban. Akkor kéne viselnem a kalapom, amikor a kocsiból a reptéri becsekkoláshoz megyek? Utána tartsam magamnál? Hova tegyem a repülőn? A kalapra vigyázni kell. Akkor kellene viselnem, amikor kiszállok a kocsiból, hogy az úticélhoz érjek? Sokkal egyszerűbb otthon hagyni a kalapot és csupasz fejjel felvenni a harcot az elemekkel.

A gyakorlatiasság mellett a kalap a viselője társadalmi státusát, munkakörét is elárulta: a végzős egyetemi hallgató a „malterteknőjével” (mortarboard), azaz négyzetes akadémiai sapkájával, a pap a birettájával (négyzet alakú, bojtos sapka), a bankár a gömbölyű derbyjével, az ügyvéd a parókájával. A bányász, a katona, a rendőr, a tűzoltó – mindenki büszkén viselte a maga különleges fejfedőjét. A hadsereg egységeinek mind saját sapkája volt, és minden rendőri egységnek is megvolt a maga lovassapkája és jelvénye. Minden férfi viselte a maga kalapját, ami jellemezte őt és kijelölte a helyét a társadalomban.

Mindez a múlté, s a demokrácia a következő olyan betegség, ami megfertőzte a kalapokat. Nem a politikai rendszerre gondolok, hanem a vak egalitarianizmusra (egyenlőségelvűségre), ami mindenkit arra kényszerít, hogy úgy öltözzön, mint Mindenki. Tagadjuk, hogy bolsevikok volnánk, de mindannyian úgy öltözünk, mint régen a proletárok. Nagyszüleinkhez képest mesésen gazdagok vagyunk.

Megengedhetnénk magunknak, hogy a versailles-i udvar selymeibe járjunk, de mi inkább úgy öltözködünk, mintha farmert, tornacipőt és piszkos melegítőfelsőt húzó parasztok volnánk. Van miből brokátnadrágot és széles karimájú kalapot hordani. Viselhetnénk nyakláncot és bőrcsizmát. Becsatolhatnánk az övünket, és kérkedve felcsatolhatnánk a vállszalagot, de inkább felveszünk egy gyűrött, kekiszínű nadrágot és egy pólót. A fejünkön pedig? Az első számú egalitárius tökfedő: a baseball-sapka. Megfordítva.

Ha mást hordana a fején, a férfit antidemokratikusnak gondolnák. Ha egy valószínűtlen kalapot viselne, bizonyára azért tenné, mert jobbnak gondolná magát másoknál. Dandynek néznék, egy kései Beau Brummellnek (1778-1840, a férfidivat korabeli ura Angliában). Aki például egy Indiana Jones-féle fedorát visel, az feltűnősködik, szerepet játszik és henceg. A férfi kalapban már nem hős, hanem pozőr – egy művészlélek, egy Oscar Wilde-i figura, akinek rosszak a túlélési képességei a való világban.

Viselj nyáron szalmakalapot, és azt fogják gondolni, hogy fel kellene venned hozzá egy pamutöltönyt, egy csíkos nyakkendőt, és a kezedbe képzelnek még egy elefántcsontfejű sétapálcát. Legyen a fejeden nyúlszőrkalap télen: azt várják majd, hogy a dohányfüst mögül hunyorogj, és azt morogd: „Hé kölyök, figyellek ám!”

Mikor térnek vissza a kalapos férfiak? Akkor, amikor a férfiak visszatérnek. Amikor lecsukjuk a laptopokat, hátat fordítunk a tévének és kimegyünk a szabadba, ahova tartozunk, akkor megint szükség lesz rá, hogy kalapot viseljünk. Amikor téglát hordok az El Salvador-i melegben egy misszió építkezésén, akkor kénytelen vagyok kalapot venni. Amikor gyerekekkel mászok meg egy hegyet, hogy maja romokat lássunk, szükségem van a széles karimájú kalapomra, hogy megvédjen a tűző naptól. Amikor horgászok, amikor vadászok vagy dolgozom a földeken, szeretném, hogy takarja valami a fejemet. Amikor kint vagyok az utcán, hogy azokkal az emberekkel találkozzam, akik azt várják, hogy gondjukat viseljem, akarok egy kalapot, és soha nem szabadna csatába mennem a nagy kalapom nélkül – és akkor az ellenségnek legalább lesz hova céloznia.

*

Az eredeti, angol nyelvű bejegyzés az Imaginative Conservative blogon olvasható Men in Hats: An Endangered Species címmel, Dwight Longenecker atya tollából.