I. Itt az ideje, hogy megvizsgáljuk azt az általános ellenvetést, amely eddig meghallgatásra várt, hogy végső soron több hagyományról is beszélhetünk, nem csak szent hagyományról. Mint már korábban is említettük, a kifogás teljesen korrekt. Akármikor és akárhol a viselkedéssel, szokásokkal, fogalmakkal, véleményekkel és intézményekkel kapcsolatos normákat adnak tovább az egymást követő nemzedékek, hogy azokat megint csak tovább adják, ha nem is szükségszerűen parancsoló erővel, de anélkül, hogy kimondva megkérdőjeleznék azokat, hagyománnyal van dolgunk. Képtelenség volna szisztematikusan áttekintve megvizsgálni a teljes mértékben szekuláris hagyományok sorát.

Az ilyenfajta hagyományok léte abszolút létfontosságú szegmense az emberiség közösségi életének. Mindenekelőtt a hagyományok nélkülözhetetlen szerepe az egyéni tudat és a társadalmi kapcsolatok felszabadítása és megkönnyítése. Közösségi életünkben kevesebb a súrlódás, és az emberi energiákat akadályoztatás nélkül igazi céljaikra fordíthatjuk, ha biztosra vehetjük a megkérdőjelezetlen hagyományra alapozva, hogy például az emberek köszöntik egymást az utcán; hogy egy partin bemutatkozunk annak, akit nem ismerünk; hogy köszönetet mondunk a segítségért; hogy elnézést vagy pardont mondunk; hogy mindenki a megszólítás szokásos formáit használja; hogy nem beszélünk akárkivel személyes és magánügyekről; és így tovább. „A szokások és erkölcsök valósága... azért érvényes és marad továbbra is az, mert a hagyományon és a konvenciókon alapul. Szabadon fogadjuk el őket, de nem szabad betekintés által vagy átgondolásra alapozva.” (Gadamer) Elviselhetetlen teher volna a közösségi élet számára, ha minden döntést, esetről esetre, egyenként kritikai reflexió alapján kellene meghozni.

Az első világháború utáni Wandervogel-nemzedék megkérdőjelezte, egyéb „burzsoá” szokások közt, a „Sie” köszöntés udvarias formájának értelmét. Természetesen számos történelmi és kritikai ellenvetést hoztak fel: miért beszélünk úgy egymás között, hogy a többes szám harmadik személyű, magázó névmást használjuk, mintha egy spanyol bíróságon lennénk? De milyen aránytalan erőfeszítés és hiábavaló energiapocsékolás volt a Sie-t az Ihr-rel (tegező többesszám) helyettesíteni? Amikor kicsi voltam, senki nem mondta elköszönésképp, hogy Auf Wiedersehen. Ez a kifejezés, ami azóta teljesen hagyományossá vált, és az egész világon „jellemzően németként” ismerik, először 1914-15-ben jelent meg a „nemzeti” propaganda eredményeként, hogy felváltsák a korábban bevett francia Adieu-t. Megérte volna az energiát megszervezni az ellenállást ez ellen a változtatás ellen? Talán egy nap a kognitív pszichológia valamely professzora fel fogja fedezni, hogy jobb lenne lecserélni a piros és zöld színt a közlekedési lámpákban. De vajon ez igazán ok-e a status quo megváltoztatására?

A törvényhozás általános tárgyalásához érve Aquinói Szent Tamás feltette a kérdést: biztosan azonnal meg kell-e változtatni egy törvényt, ha egy jobbat tudunk hozni? Válasza egyrészt az észre alapozott érvek (ratio), másrészt a szokások (consuetudo) közti különbségtétellel kezdődik. Mivel pedig – folytatja – a törvények elfogadásának kikényszerítése nagyrészt a consuetudotól függ, már magának a változásnak a ténye is a közjó sérelmét jelenti, márpedig a törvényeket elsősorban a közjó kedvéért hozzuk. Ezért aztán egy konkrét esetben teljesen ésszerű dolog egy szokást, hagyományt meghagyni a folytonosság megőrzéséért, még akkor is, ha a konkrét traditum (a megőrzendő dolog) önmagában problematikus. Mindenesetre gondolatmenetéből az világos, hogy nem ugyanaz a dolog megőrizni a folytonosságot és megőrizni a traditumot. Egyszer Amerikában egy interjúban azt kérdezték tőlem, mit mondott volna Aquinói Szent Tamás a négerkérdésről – „integráció vagy szegregáció”? Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal az integrációt támogatta volna, de talán hozzátett volna egy tanácsot is: hajthatatlanul, de lassan hajtsátok végre, egyszerre csak egy lépést megtéve! Számos bölcs amerikai, mind Északról, mind Délről mondta nekem később, hogy egyetért velem.

II. Kicsit többet kell beszélnünk a „szekuláris” hagyományokról. Annak tisztának kell lennie, hogy a szekuláris hagyományok tekintélye más, mint a szent hagyományé. Egy szokás, ami azért jött divatba, hogy könnyebbé tegye az életet, talán valóban terhessé válhat a társadalmi körülmények változásával – akár annyira is, hogy szinte kötelességgé válik, hogy megszabaduljunk tőle. Mi történne, ha például egy utcai tömegben mindenki előtt meg kellene emelned a kalapod, akit felismersz? Nyilvánvalóan sosem volt ez kötelesség szoros értelemben véve, még ötven évvel ezelőtt sem. Kétségtelen, hogy egyes konkrét esetekben a kezed emelése, talán helyesen, arcátlanságnak számítana. Ilyen kérdésekben nincs általános mércéje az ítéletnek. Talán a társadalmi kritikák változás iránti vágya, pusztán elvontan nézve, helyes, akárhányszor csak egyszerűen tiszteletben tartja azt, ami egyszer szokásos volt.

Öreg középiskolám érettségiző osztálya ma is „a régi szokás szerint”, ünnepélyesen felvonul a városon keresztül egy ló húzta kocsiban. Ma már egyre nehezebb ehhez lovat és kocsit találni. Egy nap talán lehetetlenné is válik – és ezért aztán ez a hagyomány el fog tűnni. Mondanunk kellene talán, hogy „milyen kár”?

Nagyszüleim idejében szokás volt a paraszti háztartásokban, hogy a családfőnek kellett felszeletelnie a kenyeret vacsorára. Amikor új veknit kezdett meg, az aljára rajzolt egy keresztet a késsel. Ezt, mint gyerekként tapasztaltam, szinte automatikusan, szokásszerűen, rejtve csinálták, de sosem maradt el. A dolgok azóta megváltoztak. Többé már nem sütünk olyan hatalmas, fekete kenyereket, amelyhez tényleg szükséges volt egy hozzáértő ember. Már gépeink vannak, amelyek felszeletelik a kenyeret, és igen gyakran már a gyárból is felszeletelve érkezik a kenyér. Egyszóval ez a hagyomány is elhalt. Nem kerül nagy erőfeszítésbe elképzelni, mennyi hasonló téma van, amelyek okot adnak az igazi pesszimista kultúrkritikára („gépek váltják fel az embereket”, „urbanizáció”, „a család összeomlása”, stb.)

Mindazonáltal feltehetjük a kérdést, hogy az ilyen változások biztosan pusztán csak sajnálandók? Legitim dolog itt többé kevésbé pontos érzékkel „a hagyomány elvesztéséről” beszélni? A kérdésre adott választ bonyolítja a tény, hogy itt a pusztán technikai folyamat kapcsolatban van a szent hagyomány elemeivel. Úgy tűnik számomra, hogy igazán akkor beszélhetünk „a hagyomány elvesztéséről” és „a hagyomány töréséről”, ha a változás kihat a család rendjére is, és mindarra, amit a kereszt szent jele szimbolizált; egy ilyen nyelv akkor helyénvaló, amikor az, ami elveszett, többé kevésbé közvetlen kapcsolatban van a traditummal, az egyetlennel, amit feltétlenül meg kell őriznünk. Általános jelenség, hogy annak lényegén, amit meg kell őrizni, túlnőnek és összekuszálódnak vele a történelmi élet konkrét formái. A külső változás igencsak veszélyezteti a megőrzendő lényegét, ezért bárki, aki gondatlanul felhagy egy szokás külsőségeivel vagy túl könnyen veszi azokat, veszélyes dolgot művel. Egy néprajz szakos diák egyszer azt mondta nekem, hogy egy csoportban, amely elhagyta szülőföldjét, a vallási elköteleződés valószínűleg annyira lazul meg, amennyire eltávolodik a péksüteményeinek bevett elkészítési módjától. Természetesen a kérdés, hogy mi az ok és mi a következmény, nyitva maradt, s egyáltalán, kérdés, hogy nem egy rendkívül összetett folyamattal van-e dolgunk.

Még mindig szembe kell néznünk a szent hagyomány egyedi karakterével, és hogy ez, önmagában ez, igazán nevezhető-e „hagyománynak”. Két dolog világosabb lett, azt hiszem. Az első az: csak egy szent hagyományban, amely tehát visszavezethető egy isteni eredetre, birtokol a láncban az első személy olyasvalamit, amit úgy ad tovább, hogy ő is kapta, azaz nem az ő belső megérzése, belátása igazolja. Pusztán formálisan nézve ez a legtisztább elképzelhető formája a hagyománynak. Másodszor: megint, a traditum (a tovább adandó dolog – SzG) isteni eredete miatt, a szent hagyomány nem mérhető össze a hagyomány más formáival tekintélyében és az általa ránk rótt kötelezettség érvényét tekintve. Akár azt is mondhatjuk, hogy „egy Isten Szaván át érkező speciális kinyilatkoztatás” olyan erős „hagyományos kapcsolatot” hoz létre, hogy annak nincs megfelelője „más területeken”. (…)

Szükséges rámutatni és leszögezni, hogy ezen vélemények és történetek komolyan vétele semmilyen kapcsolatban nincs a „tradicionalizmussal”. Mostanában a kifejezés – „tradicionalizmus” – egy elhasznált, kiforgatott szó, aminek a helyes használatát le kellene szűkítenünk arra a tizenkilencedik századi intellektuális doktrínára, amely azt tanította, hogy az emberi ész magában, azaz az eredeti kinyilatkoztatáshoz és hagyományhoz való visszatérés nélkül, teljesen alkalmatlan a létezés alapvető valóságainak megértésére. Világos, hogy lehetséges egyszerre teljesen tévesnek tekinteni ezt a felfogást és ugyanakkor elfogadni a szent hagyományt mint tiszteletre érdemest és mint parancsoló erejűt. És nyilvánvalóan, egyik álláspont sem keverendő össze azzal a konzervativizmussal, amely válogatás nélkül elutasít minden újítást. Természetesen ez a fajta konzervativizmus tényleg létezik, mint azt mindenki tudja. Sőt mi több, úgy tűnik, hogy ez a fajta konzervativizmus a hanyatlás és a kockázatok olyan, úgyszólván természetes kategóriáihoz tartozik, amellyel szemben mindenkinek, aki elfogadja a szent hagyományt − mint a történelem alapvető valóságát, mint ahogy az valójában megjelenik −, kezdettől fogva fel kell vérteznie magát.

*

Josef Pieper: Überlieferung. Begriff und Anspruch. 1970. A fordításhoz használt angol kiadás: Josef Pieper: Tradition. Concept and claim. St. Augustine's Press, South Bend, Indiana, 2010. 37-41., 57. Fordította: Szilvay Gergely