Mai világunk kulturális szokásaihoz hozzátartozik, hogy sokféle eredetű, korú és a szervezettség különböző fokán álló alkotásokkal egyidejűleg képes és szeret együtt élni. Ez történelmileg kialakult állapot, melyről tudnunk kell, hogy épp azon közösségi kultúrák felbomlása árán alakult ilyenné, amelyeket úgy visszakívánunk nosztalgikus mozgalmainkkal.

Az „örök” értékek fogalmának meghatározása is sokkal nehezebb, mint gondolnánk. A régi korokban csak kortárs zenékkel éltek, a használati zenéktől a műzenéig minden műfajt beleértve. Az első – régi zenét bemutató – ún. „történelmi” koncerteket a romantika nagyerejű mozgalma hozta létre, s tette általánosan elfogadott szokássá. (Bach Máté-passióját a szerző halála óta 1829-ben mutatták be először a berlini Singakademie keretében.)

A kultúra egyes darabjainak értékét mindig is a különféle társadalmi, politikai ideológiák által kialakított befogadói szokások rangsorolták. Ha az általános érdeklődésben a múlt különös jelentőséget kap, akkor érdekessé válhatnak e múlt egyes alkotásai is. (Persze előfordulhat az is, hogy épp valamilyen fontos múltbéli alkotás fordítja a múlt felé az érdeklődést!) Tudnunk kell azonban, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő, hiszen századok múltak el úgy, hogy még a gondolata sem merült föl a régi dolgok megbecsülésének és tanulmányozásának.

Egy későbbi kor, amely a maga ízlése szerint a régi dolgokból is válogatni kíván, nyilván csak abból indulhat ki, ami valamilyen módon a rendelkezésére áll. Így alakulhatott ki az írással rögzített hagyomány egyoldalú felértékelése, amelytől a mai napig nem szabadulhatunk. Ezért műfajok sokaságát tekintjük nem létezőnek, vagy kevésbé figyelemre méltónak – egyszerűen azért, mert nem tudjuk a létezésüket dokumentációval bizonyítani. Ezzel egyúttal a választás lehetőségei közül is kiiktatjuk azokat. Ki merné ugyanis azt állítani, hogy az antik görögök használati zenéje nem lenne ma éppoly érdekes a számunkra, ha az valamiféleképpen dokumentálható lenne, mint azok a kiemelt – szintén megismerhetetlen – egyéb műfajok, amelyekről az antik és középkori elméletírók századokon át írták tanulmányaikat?

Egy szó mint száz, a napjainkban oly gyakran hallható kérdést, hogy „mi értelme a paraszti folklór darabjait életben tartani vagy újjáéleszteni”, alapvetően kultúraellenesnek kell tartanunk. Egy ilyen szemszögből azt is lehetne mondani: „Mi értelme van egy Bach- vagy Mozart-mű újjáélesztésének”, vagy általában a nem kortárs művészetek kultiválásának, a családi, helyi, világtörténelmi vagy bármilyen ismeretek őrzésének, továbbadásának? Tehát semmiképpen nem az a kérdés, hogy helyes-e vagy nem fölösleges-e egy évszázadokon át működtetett használati műfaj: a népzene, néptánc tanulmányozása, elsajátítása és továbbéltetése, hanem inkább az, hogy jelenlegi kultúránk sokszínű palettáján ezt is szerepeltetjük-e. Hiszen a kultúra lényege éppen abban áll, hogy minden eleme napi megújításra szorul spontán vagy intézményesült formákban. Ami igazán vita tárgya lehet, és kell is, hogy az legyen, az éppen e válogatás tartalma.

A történelem folyamán létrejött kis közösségek zárt kultúrái természetes módon tudtak bizonyos teljesség hordozói lenni. Az a történelmi folyamat, amelynek jelenleg tanúi és részesei vagyunk, fölfejtette és tönkretette ezeket a közegeket. Cserébe a technikai-tudományos forradalomra épülő, nyitott és szabadságot hozó társadalmat ígér. Ennek viszont az az ára, hogy az egyes ember egyre védtelenebbé válik, mivel a folyamat az egyén eltömegesítésére tör. Előáll a bibliai helyzet: az Édenből kikerült embernek most már saját verítékével kell megszereznie mindazt, amit eddig különösebb fáradság nélkül is megkapott. Ezért jogos és szükséges ma a múlttal való szembenézés minden formája, a nosztalgiától a legkegyetlenebb iróniáig.

A korszakváltás oly rohamos és gyökeres, hogy – Noé módjára – alaposan meg kell fontolnunk, mit mentünk át bárkánkon a minden elsöprő Özönvíz (az ún. „értékválság”) utáni új korszak számára. Igaz, e mai világunk térben és időben egyaránt gazdag kulturális kínálatot tár elénk, de ugyanakkor ijesztő gyorsasággal tünteti el az emberi élet, s vele együtt a kulturálódás évszázadok óta használt és bevált kereteit is.

Valamennyien azt reméljük, hogy újakat, jobbakat épít majd magának az emberiség. Ez a reménység fordítja fejünket a múlt felé, hiszen ha el akarjuk kerülni a túlhajtott evolucionizmus csapdáit, újra és újra meg kell keressük a megtett utat jelző s az eligazodást megkönnyítő fonalat.

Mindezekről lehet családi, törzsi, nemzeti szinteken gondolkozni, a probléma ugyanaz marad. Az viszont egyáltalán nem mellékes, hogy az egyes szintek közötti kompatibilitás csak fölülről érvényes. E felismerés oldhatja fel azt a sok zavart és vitát, melyet a 70-es évek elején meginduló folklorizmus-hullám nálunk, Magyarországon is okozott.

*

Sebő Ferenc: Népzenei olvasókönyv, bevezető. Hagyományok Háza, 2009, 9-11.