„Nemzetietlen dolog eltéríteni a választók figyelmét az önálló bankról, önálló vámterületről, most, mikor ők ezért küzdenek és napszámról beszélni, cselédkérdésről meg kivándorlásról. És igazságtalan dolog is; hiszen éppen Darányi hozta meg most a cselédtörvényt, csak még alkalmazva nincs; a kivándorlás rendezésére pedig új törvény van és kormánybiztos és kitűnő szerződés a Cunard-Line-nak és (…) kivándorlási palota is épült Fiuméban. (…) Ha pedig Andrássy az ő grófi magaslataiból pártatlankodni akarna és azt mondaná, hogy ő a gyülekezési szabadságot tiszteli és ami nekünk szabad azt másnak is szabad és efféle dolgokat, hát meg kell neki magyarázni, hogy más az a gyűlés, amit mi hívunk össze, mert az hazafias és más ezeknek a dolga, akik darabontok és cucilisták. Az ilyen szövetséget nemhogy tűrni nem kell, de eltiporni nemzeti kötelesség. Ha pedig vonakodnék, hát azt is hozzá lehet fűzni, hogy végre is a 48-é a többség a Házban és mi bármiben le tudnók szavazni, ha akarnók. Így szóltak azok, akik érdekelve voltak az alföldi kerületekben; a többit ez a mozgalom kevésbé érdekelte, hiszen még három teljes esztendő van a mandátumok lejártáig. Ki gondol ilyen távoli időkkel?! Az újonnan összegyűlt képviselők ezekkel az eseményekkel és gondolatokkal üdvözölték egymást. (...)
Távolabbi történések nem kerültek szóba. Igaz, hogy semmi világrengető esemény nem történt a közelmúltban. Inkább tünetszerű dolgok.
Susákon, Fiume testvérvárosában nagy szokolista ünnep volt, hol szlovének és csehek ölelkeztek a horvátokkal. Nem sokkal azután zavargás tört ki Krajnában; véres összeütközések szlovének és németek között. De hát ez Ausztriában van; ez minket nem érdekelhet. Az se nagyon, hogy Horvátországban a bánt és a vicebánt inzultálják, úgyhogy már Zágrábban is detektívek őrzik. A karlócai szerb pátriárka választásáról sem esik szó, pedig két ízben kellett a megválasztottól a királyi megerősítést megtagadni, amíg végre olyan pátriárkára szánták reá magukat, akit az állam elfogadhatott. Mindez itt körünkben történik vagy a szomszédban.”
„Ami külföldi hír, az már csak annyi, mintha panoráma volna, amit érdekes lehet végigszemlélni, de valóságnak úgysem vesz senki. Igen, az angol hadiflotta Revalban járt. Ó? Valóban? Ez az angol-orosz békülés tüntető aláhúzása. Ugye? Igazán? A bolgár csapatok megszállták a nemzetközi vasútvonalat. Vajon miért? Csak nem akarnak belekötni a törökbe!? Ugyan dehogy! (…)
Az angol lapok mind sűrűbben írnak arról, hogy „Ausztria” annektálni fogja Boszniát. Ilyen buta beszéd! Először is Ausztria ebben nem rendelkezik, hanem csakis Ausztria és Magyarország! És ha még ezt sem tudja az az ostoba angol, akkor mit érthet, amit különben firkál? … Különben is ki gondol ilyenekre?! – Te igen? – Ugye nem és én sem és senki! És béke van mindenütt. (…)Hát akkor minek okvetetlenkednek azok az angol újságírók?!
Ebből a számos témakörből válogathatott az, aki szeptember 22. reggelén a képviselőház folyosójára jött; tárgyalhatta bármelyiket bármilyen módszerrel (…) mindegyikhez hallgatót és helyeslőt is találhatott, föltéve, hogy abban a gondolatkörben maradt, amit vázoltunk. Mert a magyar politikus roppant önálló gondolkozású, de nem szereti, ha valaki önállóan gondolkodik.”
*
Az Erdélyi Trilógia első kötetében, (Megszámláltattál…1934) írta le ezeket a sorokat gróf Bánffy Miklós erdélyi író, földbirtokos, volt magyar külügyminiszter.
Az első világháború előtti években vagyunk, amikor a sokáig stabil nemzetközi rendszert súlyos válságok rázták meg, Magyarországon pedig felerősödtek a nemzetiségi mozgalmak. Az ország presztízse, sajtója a meghatározó hatalmak közvéleménye szemében sokat romlott, de nem baj ez, gondolták sokan, eb ura fakó!
Magyarországról, európai összehasonlításban egyébként meglehetősen igazságtalanul, olyan kép alakult ki, mint valami kivételesen problémás ország, a nemzetiségek súlyos elnyomója. Ezt a képet Belgrád és Bukarest, meg persze a cseh emigráció nagy ügyességgel festegette, miközben az első kettő sokkal rosszabbul bánt saját nemzetiségeivel. A Trianon felé vezető út megnyílt, beértek mind külső, mind belső feltételei.
Közben a magyar politikai elit süketet és vakot játszott, se a külső, se a belső kihívásra nem tudott megfelelő válaszokat adni. A többség észre sem vette, hogy mekkora a baj. El volt foglalva a napi politika apró-cseprő küzdelmeivel, sütkérezett saját nagyságában, élvezte a parlament gyönyörű új épületét és alapvetően úgy érezte: minden rendben van.
Néhány nagy formátumú egyéniség, mint például Tisza István kivételével nem ismerte fel, hogy Magyarországot ellenségek veszik körbe, akik felosztására törnek. Sokan például őszintén azt hitték, hogy Románia szövetséges ország, miközben Bukarestben Erdély elfoglalását tervezgették, hármasszövetség ide vagy oda.
A Kárpátokon túl, ahol hisznek a geopolitikában, tudták: a szövetség, kérem, mindig egy papír. Ha a nemzeti érdekek úgy kívánják, ki lehet dobni a fecnit az ablakon. Egy emberöltőn belül kétszer meg is tették, sikeresen.
Budapesten viszont nem látták, hogy a világ változik, és bizony nagyon alaposan figyelemmel kellene kísérni, ki mit csinál. Kellene tán költeni a hadseregre, mert az véd meg, foglalkozni azzal, ki mit gondol rólunk, mert a presztízs számít. Hogy a nemzetiségek egy részével, például a horvátokkal vagy a szászokkal akár ki is lehetne egyezni, kemény kompromisszumokkal, de végső soron a hosszú távú magyar érdekekért. És persze hogy a belpolitikában is csökkenteni kellene a feszültséget, nem növelni, mert a szembenállás bizonyos szintjén túl már a nemzet gyengül.
*
Bánffy Miklós manapság nyolcvan éves sorai egy több mint száz évvel ezelőtti korról nem arra valók, hogy bármiféle párhuzamot vonjunk a mával. Természetesen senki sem tör a mai Magyarország felosztására, szomszédságunk jó része még mindig az előző felosztást emésztgeti.
De azért azt nem árt észrevenni, hogy a geopolitika nagy fogaskerekei megint beindultak, a még mindig nyáriasan kék ég változik és egyre sötétedik körülöttünk. Mert a boldog békeidőket (igen, most az van!), gyorsan felválthatja valami más, ahogy száz éve, 1914 nyarán is.
