„Addig jó nekünk, amíg Kádár él!” – volt általános vélekedés gyermekkoromban. És valóban: a társadalom többsége így is gondolta. Sőt, mi több, ma is sokan úgy tekintenek a korszakra, mint egy régi, boldog békeidőre. Kádár és rendszere a lelkeket alakította át és ennek hatása − akár tetszik, akár nem − még évtizedekig velünk lesz. Akkoriban valóban úgy tűnt, hogy megállt az idő, a történelem véget ért. A háborúk távoli egzotikus dolgok voltak a Híradóban: bár a retorikában folyamatosan ki voltunk téve az „imperialisták” áskálódásainak és mindenki tudta, hogy megszállt ország vagyunk, mindebből az átlagember nem sokat érzékelt, nem foglalkoztatta őt a téma. Az orosz hadsereg élte a maga életét elkerített, lakótelepekkel megnövelt laktanyáiban; Amerika pedig csak a zenében érkezett el hozzánk, így is csak szűrve. A magyar történelem viharos évszázadai után úgy tűnt, a hajó békés kikötőbe ért.
A csendes állóvízben pedig az emberek önmaguk felé fordulhattak: lehetett a portás szemhunyása közben ezt-azt hazavinni a gyárból, kis maszekkal kiegészíteni a háztáji bevételeket, befizetni egy Merkur-Trabantra, netán a státuszszimbólumnak számító „kocka” Ladára, és persze sokaknak jutott kis telekre, balatoni nyaralóra. Az emberek hinni akartak egy álomban '56 véres valósága után, Kádár János pedig megadta nekik, amit akartak.
*
Kádárnak szerencséje is volt: a rendszer konszolidációja több szempontból is kedvező csillagzat alá esett. A hidegháború legvadabb időszakát Sztálin halála után felváltotta a békés egymás mellett élés moszkvai vonala; a magyar polgárosodást pedig történelmi léptékben ekkor érte el igazán a technikai forradalom keltette fogyasztói társadalom előhíre. Ekkor váltak tömegtermékké és mindenki számára elérhetővé a 20. század technikai újításai. Persze szocialista kivitelben, késve és felemás módon, de ezt is Kádárhoz kötötték. Hiszen az embereknek viszonyítási pontként életminőségükben nem az utazás elől jórészt zárt nyugati fejlettség, hanem a Horthy-korabeli posztfeudális viszonyok kínálkoztak. A patakban, fateknőben mosás helyett a mosógép, a sózott, füstölt hús helyett a fagyasztószekrény, a kisbíró helyett a tévé és a kétökrös szekér helyett az autó lépett be az életükbe. Mindez olcsó orosz nyersanyag és korlátlan felvevőpiac mellett, egy kevéssé militáns társadalmon belül az életszínvonalra való koncentrálással mozgatta a gazdaságot. A parasztházak helyett igénytelen kinézetű, de mégis komfortos kockaházak nőttek a falvakban, a városok pedig lakótelepeket is kaptak a szocialista iparváros mellé.
Évszázados igények teljesültek, elérhetővé váltak az addig elérhetetlennek tűnő dolgok a többségnek. Hogy ez már nem is az volt valójában? Nem olyan tégla, ajtó, autó, ennivaló, mint lehetne? Hogy igénytelen, olcsó és hamis minden? Kit érdekelt? Nem lőttek ránk, főtt a gulyás, folyt a Kőbányai és énekeltek a Táncdalfesztiválon. Csoda-e, ha az ötvenes évek padlássöprő brutalitása után mindenki egyéni gyarapodásként élte meg a hatvanas-hetvenes éveket?
Kádárnak másban is szerencséje volt. A társadalom mindig is valamihez, valakihez képest határozta meg őt. És ő ezt ügyesen ki is játszotta. Ezért nem lehetett haláláig visszaengedni a pártba Rákosit. Hasznosabb volt egy távoli rémként. Ha nincs Kádár, akkor jön Rákosi. '56 megtorlását is lehetett úgy beállítani a suttogó propagandában, hogy a spanyol polgárháborús veterán, Münnich Ferenc sokkal brutálisabb lett volna. Kádárnak köszönhető, hogy az oroszok csak ennyit és nem többet öltek, stb. Lehetetlen nem észrevenni a történelmi párhuzamokat. Ahogy Ferenc Józsefből Ferencjóska és ahogy Horthyból Horthy apánk lett, úgy lett Kádár is előbb tűrt, majd támogatott a lakosság döntő többségénél. Vérben fogant diktátorból a legjobb vezető.
János bácsi azonban tovább tudott ezen lépni. Szeretetté vált. Mert valódi demokratikus hagyományok nélkül ez a társadalom évszázadok óta az igazságos Mátyás királyra vár, a jó királyra. Másodlagos, hogy beleszólhat-e a folyamatok alakulásába, ha biztosított a hús, a kenyér, akkor maradhat „úri huncutság” a politika. Kádár tudta ezt és úgy teremtett maga körül személyi kultuszt, mintha nem is teremtett volna. Szándékosan tűnt kisembernek, nem gyűjtött magánvagyont és sorra adta a népnek a gesztusokat, amit az várt: a proli egyszerűség látszatát. A krumplilevestől a konfekcióöltönyön át a sakkig. Kádár úgy beszélt és úgy tett, ahogy szerették volna. A nép egyszerű gyerekének látszott, aki mélyről jött, szíve szerint ott is lenne, de a történelem akaratából jót tesz éppen a néppel.
Nem volt nehéz eljátszania ezt a szerepet, bizonyos szempontból az is maradt, aki volt: a fiumei cselédlány törvénytelen és jórészt tanulatlan gyermeke. Pedig dehogy csak ez volt. Kádár a bizáncias, intrikus politika nagymestere volt. Sakkozott kádereivel is, alig akadt pár tucat ember, akit beavatott bizalmába. Vagy annyi sem? Belül magányos maradt mindvégig. Minden egyes KB-ülésen jól látszik a technikája: vagy egyszerű tagként aposztrofálva magát, csak mintegy gondolkodik, megadva az irányt; vagy hagyja kibontakozni, összeveszni az eltérő véleményeket, hogy aztán ő lehessen a döntőbíró. Megkerülhetetlen lett fent és lent. '72-ben összeesküdtek ellene az eltávolítására elvtársai, már Moszkva is hajlott rá, amikor Kádár beelőzte őket: mielőtt kiforrott volna az utódlás, maga ajánlotta fel a lemondását, hogy aztán a megzavarodott vezetőség kérje fel a folytatásra, megrettenve a társadalmi népszerűségétől.
Kádárnak valójában soha nem volt alternatívája, a rendszer ő maga volt. Hitt-e benne? Az ideológiában? Igen. Nem tudjuk, hányan voltak a vezetők közül hithű, fanatikus kommunisták, de Kádár egész biztosan az volt. Miközben kritikus volt az elhajlásokkal, akár Moszkva esetében is − akihez azért mindig igazodott −, magát az eszmét igaznak hitte. Hiszen saját sorsán keresztül érezte a felemelkedést. Kommunizmus és létező szocializmus nélkül Kádár örökké Csermanek János írógépműszerész maradt volna, aki vasárnaponként krumplilevest eszik és sakkozik a sarki, kockás abroszos kocsmában két nagyfröccs mellett a barátaival.
Jobban jártunk volna.
*
Mert ha lecsupaszítjuk a történetet, akkor Kádár nem több egy kollaboráns véres kommunista diktátornál, aki évtizedekkel meghosszabbította Moszkva uralmát Magyarországon, működtetve az elnyomó gépezeteket. De hibás az ilyen elemzés, ahogy hibás a kádári nosztalgia is. Mert Kádár rendszerének óriási, ennél sokkal nagyobb a bűne. Olyat tett a magyarsággal, amit nem tudott senki ezer éves történelmünk alatt: a gerincünket roppantotta meg. A büszke, önmagára még Mohács és Trianon után is nagy és erős népként (sokszor illúziószerűen, hamisan és túlzóan) tekintő magyarságból hitehagyott, „merjünk kicsik lenni” népet csinált.
Ne kenjük persze kizárólag rá ezt a bűnt, nélkülünk nem jött volna létre ez a fausti alku. Eladtuk a lelkünket a telekért, a mosógépért, a kis mutyikért. Közröhej a közösségért tevő ember, balek a tisztességes és élelmes a csaló. Minden megváltozott Kádár és kora óta. Az alku ma is él, sőt elevenebb, mint valaha. Új királyra vágyunk, vagy meg is találjuk éppen. Kenyérért lelket, mint akkor.
Kádárnak távozásakor is szerencséje volt. Úgy tudott lelépni, hogy legendáját kiteljesítse. A sors megóvta őt attól, hogy közröhejként még életében lerombolja saját mítoszát. Nem látták őt betegen, támogatva a tömegek az ünnepi emelvényen, mint Brezsnyevet; nem vált megalomániás őrültté, mint Ceausescu. A pesti viccekben szinte góbéként jelentkezett, úgy öregedett meg, hogy rendszere sorvadt mellette, nem a nimbusza. Egyetlen illúzióromboló fellépése is csak szűk körnek szólt.
Ráadásul aznap halt meg, amikor Nagy Imrét rehabilitálták. Mint egy sértett öregúr: ha nektek ez kell, akkor én elmegyek. Nem lett részese az illúzió-rendszer összeomlásának, a gyárbezárásoknak, a munkanélküliségnek. Legendája kiteljesedett, Kádár idején jobb volt, ha még élne Kádár, és így tovább. Viszonyítási pont volt és maradt halála után is. Nem jó, de jobb. Sokak szemében a legkisebb rossz, vagy esetleg a lehető legjobb. A 20. század legnépszerűbb politikusa. Ennek az elgyötört népnek ez is elég volt: két évtized apró egyéni gyarapodás az évszázados elmaradáshoz képest.
A 20. század elején Magyarország gazdaságilag, kulturálisan közelebb állt a nyugati centrumhoz, mint napjainkban. Mert azóta csak süllyedünk, Kádár alatt is. Ez lenne a lényegi kérdés. Ez mutatja meg valójában a kádári alku eredménytelenségét. Kádár 25 éve halott, a rendszere, a lelke viszont itt él bennünk még nagyon sokáig. Megkerülhetetlen. Nem lehet úgy tenni, mintha nem lett volna az egyik legnagyobb hatású vezetőnk; de úgy sem, mintha nem lett volna valójában diktátor. Visszasírjuk, vagy mellünket verve gyűlöljük. Hideg fejjel elemezni kéne örökségét, szembenézve vele. Ha egyszer megértjük a lényegét, elszörnyedünk tőle, levesszük kopott, hamis öltönyét magunkról, akkor visszatalálhatunk önmagunkhoz.
Hagyjuk végre elmenni magunkból!