Vendégszerzőnk, Forgács István írása.

Miskolc egyet jelent Magyarországgal.

Egy olyan hely, ahol az érték még mindig több, mint a felesleges kacat; ahol a tenni akarás még mindig egyértelműbb, mint a lustaság; és ahol még mindig több a szeretet és a befogadás, mint ahogyan azt kívülről nézve sokan látni vélik. Egy város, amit sokan elhagynak, még többen szégyellnek; miközben az ottmaradók (és ők vannak igazán sokan!) mindent elkövetnek, hogy jobbá, szebbé, élhetőbbé tegyék. Izgalmas és felemelő az a dac, amivel a miskolciak többsége küzd a városáért, és ezzel egyetemben küzd a saját sorsáért is. Szomorú, hogy a  nagy küzdéssel elért apró sikerek mellett sajnos nincs meg, és egy darabig nem is nagyon lehet még meg az igazi áttörés, nem ered a város Debrecen, Pécs, vagy éppen Szeged nyomába. Marad a saját maga szépsége, amit az érthet, az láthat igazán, aki oda születik vagy aki feltétel nélkül engedi, hogy átfolyjon rajta a város minden keserve, minden öröme, minden reménye.

Miskolc egyet jelent Borsoddal.

Tele van munkással, lakótelepekre kényszerített, balos lelkű proletárral, Kárpátia-pólós irredentával, helyét soha meg nem találó cigánnyal, kitörni, feljebb jutni akarókkal. Miskolciak és borsodiak tízezrei jelentik a már mindenről lemondókat, de közben ők azok is, akik holnap újrakezdik majd. Századszor is. Vagy legalábbis megpróbálják újrakezdeni majd. Ott belül biztosan szeretnék. Újrakezdik a munkakeresést, a tanulást, a beilleszkedést, az elfogadást. Az elmúlt 25 év sajnos azt bizonyította be, önmagukban ők minderre képtelenek.

Csak innen, Budapestről tűnik egyszerűnek azt kérni, sőt, elvárni, hogy az Avason mindenki szeressen mindenkit. Csak innen látszik nagyon egyszerűnek politikai korrektséget elvárni cigányügyben el egy olyan helyen, ahol a cigányok igenis meghatározzák a város jelenét, és lesznek minden korábbinál meghatározóbb részei annak majd a jövőben. Csak innen, Budapestről gondolják sokan azt, hogy a baloldali pártok baloldali programját megértik és meghallgatják a baloldalinak vélt szavazók, miközben a város lakossága már régen túllépett azon, hogy melyik párt milyen ideológiát képvisel. Miskolc nem balos és nem jobbos város. Miskolc egy önálló közösség, amelynek az elmúlt 25 évben sem akarta egyetlen politikai irányzat sem valóban megfogni a kezét. Ugyanakkor Miskolc Borsod szíve – Borsod pedig az ország legfontosabb, legkomolyabb kihívása évek óta.

Aki meg akarja menteni az országot, az először mentse meg Borsodot. Aki meg akarja menteni Borsodot, az mentse meg Miskolcot. Aztán majd Ózdot, Edelényt és Szerencset is.

*

De hogy közben a városnak is legyen dolga: Miskolcnak mindenek előtt szembe kell néznie a saját múltjával. Azzal, hogy egy szocialista iparvárost teremtettek belőle a világháború után; és amit ma már senkinek nem kell ugyan szégyellnie, de tennie sokaknak kell azért, hogy annak a nyomasztó örökségét maga mögött hagyhassa, és új szemlélettel, újjá teremtett környezetben próbálja meg a mindig felbukkanó lehetőségeit, új és új esélyeit kihasználni.

Miskolcnak azzal is szembe kell néznie, ki kell mondania, hogy cigányok tízezrei voltak az építő, alkotó részei a város és az ország legnagyobb gyárainak a szocializmusban. Tisztességgel tették a dolgukat, az ő vérük és verítékük ugyanúgy beivódott az acélváros porába, mint bárki másé. De ez ma már nem érdem, és nem is pótolja a cigányokkal szemben elfogyott türelmet, bizalmat, megbecsülést.

Éppen ezért a helyi cigány közösségnek azt kell elismernie, hogy a helybeli, mostani cigány fiatalság nem tud, vagy sok esetben nem is akar a nagyszülők nyomába eredni, és ezen szerintük is sürgősen változtatni kell. Egyértelműen, hangosan, úgy, hogy a város többsége azt hitelesnek lássa, elhiggye és segítse is elő, hogy sikerüljön. És ebben nekik maguknak van felelősségük, a családjuknak, a szülőknek, a cigány közösségnek, a cigány politikusoknak, civileknek, kinevezett és megválasztott tisztségviselőknek. Már csak az egykori nagyszüleik iránti tiszteletből adódóan is. A város most elfordul a cigányoktól, mert nincs oka, nincs késztetése, hogy odaforduljon hozzájuk. Sőt, ha bárki elvárná ezt tőlük, akkor az még bezárkózóbbá tenné őket. Százszor elhangzik: nekik ne mondja meg senki, hogyan éljék meg a városban zajló dolgokat; azt meg meg még kevésbé várja el tőlük bárki is, hogy objektívek legyenek.

A Miskolcon most zajló folyamatokat sokféleképpen lehet nevezni. Van, aki szerint erőszakos és indirekt kitelepítés folyik; van, aki szerint a város pénzen akar nyugalmat vásárolni és kevesebb hátrányos helyzetű családdal küzdeni a jövőben. Van, aki szerint felesleges, ami történik; megint mások pedig úgy vélik, rég meg kell volna már kezdeni a város szegénytelepeinek a felszámolását. Én magam azt látom, megint oda jutottunk, ahova az elmúlt 15 év során számtalanszor: ha leváltják a rendőrkapitányt, ha Világsátor-projektet tervez a Kormány, ha Kanada vízumot fontolgat vagy ha a Fészekrakók kerülnek szóba, minden esetben kimondható, félretéve az erőltetett politikai korrektséget: Miskolcon (és Magyarországon) cigányügy igenis van, amellyel pedig foglalkozni  kell.

*

Hogy hogyan, az leginkább a város vezetésén és a kormányon múlik, amelyek pedig nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy mit mondanak, mit szeretnének azok, akik a leginkább érintettek.

Az a gondolat vita nélkül is biztosan vállalható, hogy a változás elkerülhetetlen, és igenis cigányügyként kell kezelni. Azért, mert Miskolcon nem a szegényekre haragszanak sokan, van abból a városban elég. Azért, mert nem a szegények érzik kirekesztve magukat, sokan látják önmagukat önmaguk körül ugyanolyannak. Egész egyszerűen a cigány és a nem cigány ember fél sok esetben a másiktól, kívánja azt, hogy ne találkozzanak a buszmegállóban, az utca azonos oldalán, a piaci árusnál. Néhány nap elég ahhoz a városban, hogy ezt mindenki megélje, megtapasztalja és tanácstalanul tárja szét a kezét, amiért a tankönyvekben megírt szociológiai alapvetésekkel itt semmit sem lehet kezdeni.

A cigányok és a nem cigányok együttesen a részei ennek a fojtogató, bezárt élettérnek. E dilemmát biztosan nem az oldaná meg, ha kollektíven egyik vagy másik fél kikerülne belőle. Nem muszáj elmenekülni vagy kollektív kitelepítéssel riogatni.

Magát az életteret és az abban élő embereket kell megváltoztatni. Olyanná tenni, hogy abban és velük élni lehessen. Hogy a kínálkozó gazdasági lehetőségeket ki lehessen használni majd a következő évek során, mert azzal nemcsak Miskolc, hanem a térség is megmenthető lenne. De ahhoz rendezettebb lakókörülmények, iskolai felzárkózás, dolgos munkáskéz és munkaerő, norma-, és szabálykövető új cigány-nemzedék, illetve leginkább belső késztetés, saját igény kellene arra, hogy változzanak a jelenlegi viszonyok. 

Ha ehhez egy államtitkárság kell a városba, akkor úgy vélem, már holnap költözzön a hivatal.

*

Közben persze sokaknak furcsa látni, hogy a politikai pártok mind-mind jobbról szeretnék megelőzni egymást az őszi önkormányzati választásokon; de aki itt él, az tudja, hogy már évek óta ez zajlik.

Pásztor Albert esetleges jelölése pontosan annak a bizonyítéka, hogy a cigányügy kapcsán meghaladott, elv-, és ideológia alapú politizálás immár nem nyerhet teret a baloldalon sem (főleg nem Miskolcon és Borsodban); mert a jelenlegi realitások arra kényszerítik a politikai szereplőket, hogy ne elvi/ideológiai síkra terelve próbálják megoldani a megoldandó problémákat, hanem ellenkezőleg, az ideológiát szabják át a valós viszonyokra.

Nem is csoda, hogy még  számosan vannak azok, akik értetlenkednek – elsősorban a fővárosi körutakon belül. Büszkén kitartanak az elveik és ideológiák mellett − tegyék csak nyugodtan. Ha Miskolcot megmentik az önmagukért tenni akaró helyiek (változó, elkötelezett cigányok és nem cigányok közösen), akkor az nélkülük is menni fog.