A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Déri Tibor írása.

*

Nem nekünk van szükségünk az államra

„A kormány gazdagabbá nem tehet, de szegényebbé igen.”
(Ludwig von Mises)

A néhai, legendás brit miniszterelnök, Margaret Thatcher véleménye szerint kétféle embertípus van, a konzervatív és a szocialista: a konzervatív ember az, aki szereti határidőre befizetni a számláit, a szocialista pedig az, aki elvárja, hogy számláit más fizesse be helyette.

Magyarországon a rendszerváltást követő évtizedben felnőtt egy nemzedék, amely számára már természetes közeg volt a kapitalizmus (illetve annak állami beavatkozásokkal torzított változata) és a liberális demokrácia. Egyetemre, főiskolára jártak, versenyképes tudást szereztek, elsajátítottak több idegen nyelvet. Később állást vállaltak vagy vállalkozást hoztak létre, családot alapítottak. S ahogy teltek-múltak az évek, rá kellett döbbenniük, hogy nekik nincs szükségük a magyar államra. Az állam ugyanis − Frédéric Bastiat XIX. századi francia gondolkodó szavaival élve − az a nagyszerű kitaláció, amelynek segítségével minden ember mindenki más költségén akar élni.

Ebben az országban nagyságrendileg hárommillió adó- és járulékfizető állampolgár tartja el a maradék hétmilliót. Ez a hozzávetőlegesen hárommillió fő – melynek meghatározó része az előző bekezdésben említett mai harmincas nemzedék – gazdaságilag és társadalmilag is hasznos, hiszen munkát vállal (sőt: adott esetben munkahelyet is teremt), és mit kap ezért cserébe a mindenkori magyar államtól? Büntetést, adók, járulékok, egyéb közterhek formájában. Kifizetheti szocialista szemléletű polgártársai számláit.

*

Ahol az összlakosság kevesebb mint egyharmada által megtermelt javakból fenntartott szociális ellátórendszer működtetésével a magyar állam alanyi jogon ellátást, sőt megélhetést biztosít a lakosság többségének, az a rendszer igazságtalan, piacellenes, a természet törvényeinek ellentmondó – ráadásul hosszú távon fenntarthatatlan is. Hiszen miért lenne érdemes jobbnak, hatékonyabbnak, versenyképesnek lennie bárkinek, ha alanyi jogon is eltartja őt az állam a más által megtermelt pénzből?

A produktív társadalmi rétegek, benne az említett új nemzedék tagjainak többsége világosan látja, hogy a gazdasági felemelkedés egyetlen útja az állam radikális leépítése lenne. Privatizálni az állami vagyont – hiszen az ember alaptermészetéből fakad, hogy a magántőke, a magántulajdon mindig jobban teljesít, ahogy Milton Friedman is megírta: „Senki sem költi olyan bölcsen a másik pénzét mint aki a sajátját költi”. Leépíteni a Kádár-korszakból megörökölt, hosszú távon fenntarthatatlan jóléti államot és annak szociális ellátórendszerét, hogy radikális adócsökkentést lehessen bevezetni a produktív társadalmi csoportok jóléte érdekében. Mindenki képességei szerinti helyet foglaljon el a társadalomban. Legyünk szabadok arra nézvést is, hogy jobbak legyünk másoknál.

Erre mégsem fog soha sor kerülni. Mert a politika első számú alapszabálya, hogy legalább eggyel több szavazatod legyen, mint az ellenfelednek. S mivel a kapitalista társadalmi rend győztesei mindig kevesebben vannak, mint a vesztesek, ezért a politika sosem a győztesekkel foglalkozik. Ezért lehet Magyarországon 13. havi nyugdíjjal, havi pár ezer forintot jelentő lakossági rezsicsökkentéssel, alanyi jogon járó szociális juttatások összegének növelésével választást nyerni. A következmény: növekvő bürokrácia, növekvő államadósság, csökkenő gazdaság.

*

A kivonuló középosztály pedig belátta és tudomásul vette, hogy Magyarországon nem számít értékesnek az, aki szorgalmas, tehetséges, erős és sikeres, itt tisztelet a lustának, a tehetségtelennek, a gyengének és a sikertelennek jár. Mert az kormányozhat négy évig, aki a produktív társadalmi rétegektől behajtott pénzből eredményesebben vásárolja meg a lusta, tehetségtelen, gyenge és sikertelen polgárok többségének szavazatait.

Már-már közhely, de érdemes újra meg újra leszögeznünk: ma Magyarországon nincs jobboldal és nincs jelen a közéletben az angolszász értelemben vett konzervatív gondolat, függetlenül attól, hogy a sajtó hagyományosan él a „jobboldali” illetve „szélsőjobboldali” címkékkel politikai pártok esetében. A valóság ezzel szemben az, hogy van egy posztkommunista gyökerű, ezerfelé szakadt technokrata és etatista baloldal – mellyel elvi konzervatív értelemszerűen semminemű közösséget nem tud vállalni –; illetve van egy antikommunista, nemzeti-keresztény (de nem konzervatív!), szintúgy etatista baloldali politikai szövetség. Ezen kívül van egy nyíltan fasiszta és antiszemita, nemzeti-szocialista párt és egy radikálisan piacellenes, szélsőbaloldali zöldpárt. Jobboldal, pláne mérsékelt és konzervatív, piacpárti jobboldali politikai szereplőket, pártokat nagyítóval sem lehet találni a magyarországi közéletben.

Ha működne Magyarországon egy valóban konzervatív, vagy ha úgy tetszik: libertárius, tehát piacbarát politikai párt, amely számára az egyén és a piac szabadsága volna a legfőbb érték, örök ellenzékiségre volna kárhoztatva. Akkor meg minek belefogni bármibe is e téren? A kivonuló középosztálynak marad ehelyett az egyre növekvő méretű adófizetési kötelezettség és a morgás joga.