A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink írásait vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.
Matejcsok Zsolt, Galgagyörk polgármesterének írása.
Fotó: Panoramio.
*
Nem is akarunk középosztály lenni?
Galgagyörk falu – mintegy ezer fő – polgármestere vagyok 2010 óta, hobbiból. Informatikában dolgozó vezető voltam és vagyok jelenleg is. Család, gyerekek, Budapesttől nem messze egy kis faluban − mondhatnánk, középosztálybeliként. Valamikor tanítottam egy középiskolában, innen némi tanítói attitűd. Mozgolódtam civil szervezetekben, kicsit a helyi politikában 2006-tól; majd látva azt, mennyire megélhetési politikus az akkori vezető, néhány hasonló indíttatású értelmiségivel összefogva fölényesen választást nyertünk és nyakunkba vettük a gondot. Negyvenöt évesen már nem vagyok fiatal középosztálybeli, de talán lehet véleményem a cikkekben felvetett témákról, leginkább azért, mert jelenleg is igyekszem foggal-körömmel a középosztályt építeni, erősíteni a kis faluban, amely a „hobbim” kísérleti terepe 2010 óta. Hobbiból csinálom, csináljuk, mert főállás mellett, a családtól lopott időben próbálok, próbálunk néhányan egy átlátható méretű közösségben valamiféle olyan működő társadalmi szerkezetet létrehozni, melyben a tagokra jellemzőek azok a pozitív gondolkodási formák, amikről már sokat olvashattunk az előző cikkekben.
Azt gondoltuk, az ezer főből felépített hálózat, amit nevezzünk falunak, jól kezelhető méretű terepe lesz a kísérletnek: mindenki ismer mindenkit, erősen összefont a háló, könnyen elérhető és megmozdítható annak bármelyik pontja. Az lett, jó kísérleti terep.
Az itteni tapasztalataim talán választ adhatnak néhány eddig felmerült kérdésre a középosztály kapcsán. Hiszen itt az van kicsiben, ami az országban nagyban. Vannak mélyszegénységben vagy annak közelében élők, volt „téeszelnökök” elég nagy vagyonnal, köztük egy réteg, amely igyekszik a fejét víz felett tartva megélni. Van értelmiség jól képzett, nyelveket beszélő fiatalokkal; vannak kisebbségek, akik nem akarnak, nem tudnak dolgozni; vannak nyugdíjasok nagy számban; de a még egészséges korfa miatt vannak gyerekek és fiatalok is elegendő sokan. Tökéletes kísérleti terep ahhoz: mutassuk meg, igenis lehet „középosztályos”, polgári gondolkodásra nevelni embereket. Rávenni őket az öngondoskodásra, a közösségért való munkálkodásra. Elültetni azt a gondolkodást, hogy nem kell mindig a „felsőbbség intézkedését” várni, mert a problémáink nagy része megoldható, ha mi is tevékenyen beszállunk a megoldásba − tegyünk először csak öt percet havonta, majd talán később naponta ezekért a célokért.
Így visszatekintve az elmúlt négy évre, azt látom, rettenetes mennyiségű energiát befektetve nagyon csekély eredményt sikerült elérnem, elérnünk ebben a kísérletben. Ha üzleti szemmel gondolkodnék a projektről, mondhatnám, most kell megállni, mielőtt a veszteség még nagyobb lesz.
Azt látom, a legnagyobb baj az, hogy az emberek – na jó, csak a jelentős többség – nem akarnak polgárok lenni ebben a faluban – ebben az országban. Szeretnének, mert látják a tévében, az interneten, hogy az szép és jó. SZERETNÉNEK, de nem AKARNAK. Sajnos ez igaz a magasan iskolázott, nyelveket beszélő, nemzetközi világot látott fiatalokra is. A lehetséges fiatal középosztály többsége még mindig szívesebben „bámulja a köldökét”, hangoztatva, hogy milyen rossz ez a világ. Szerintük itt, ebben a faluban és országban nem történik semmi olyan, ami miatt érdemes lenne itt maradni. Azt mondják: menjünk máshová, mert látjátok, ott mennyivel jobb. Nem hiszik el, hogy csak tenni kell és jobb lesz itt is.
A „kísérletben” meg akartuk mozgatni őket, a hangadóikat elérve, mert a hálózat itt gyorsan működik. Igyekeztünk célokat eléjük tárni, ötleteket felvetni, ami miatt talán megmozdulnak. Nem mozdultak. Gondoltam, a mi céljaink talán nem megfelelőek, hiszen ők másképp gondolkodnak dolgokról. Változtattunk, pályázatokat írtunk ki − alkalmazkodva a mai világhoz, anyagi nyereményekért. Interneten keresztül, „fészbúkon”, hogy még papírra se kelljen írni. Mondtuk: „gyertek és mutassátok meg, hogy lehet jobb, adunk pénzt-paripát-fegyvert, mert ilyen célokra van a közösben”.
Szerintetek jelentkezett valaki? Jött valaki, hogy itt van egy ötlet, ha támogatjátok ti, önkormányzók, akkor ettől jobb lesz a falu, jobb lesz itt élni?
Nem jött senki a most durcáskodó fiatalok közül, akiknek ez a világ nem jó, mert máshol mennyivel jobb. Nem AKART senki változtatni, semmin. Mindegyiküknek jó minden úgy, ahogy van. Ez a szomorú talán az egész országra nézvést is: a mi fiataljaink az ezer főhöz képest arányaiban ugyanannyian vannak, mint a fiatal középosztály lenne az országban.
Sajnos hiába a személyes példamutatás, a sok elpazarolt energia: a fiatalok, az idősebbek nem hiszik el, hogy máshol is csak azért jobb, mert az ott élők tették jobbá maguktól, maguknak. Nálunk csak a „szeretném” van és nem az „AKAROM”.
Közelednek az önkormányzati választások, gondolkodom: feladjam, vagy még egyszer próbáljuk megmozgatni a „fiatal középosztályt”? Bevallom, én utálok veszíteni.
