„Nos, kedves kárpátaljai magyarok, Ez itt Ukrajna! Nem tetszik? Bőrönd-vasútállomás-Budapest! Önállóságot akartok? Kérjetek Magyarországtól egy külön provinciát magatoknak! (...) A magyar itt nem őslakosok. Amikor bejöttek, mi már évszázadok óta itt éltünk.” (HAON)

Áll a bál az autonómia felvetése miatt Ukrajnában, bár Magyarország jó húsz éve kormányoktól függetlenül ugyanezt mondja. (Az Index elképesztő cikkét érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni.) Sajnos azonban a dolog nem egyszerűen arról szól, hogy az ukránok ebben a helyzetben jogosan hiperérzékenyek, hanem arról is, hogy teljesen másként látják közös történelmünket, mint mi, magyarok.

Az természetes, hogy minden nemzetnek megvannak a maga történelmi narratívái, amelyeknek hol több, hol kevesebb köze van a megismerhető valósághoz. Magyarországon azonban sokáig nem vettük tudomásul, hogy nem csak a román, szlovák vagy szerb történelemgyár végezte el a magyarság illegitim (szlovák és román esetben barbár, alsóbbrendű) hódítóvá degradálását, hanem a Szovjetunió is, majd az új ukrán állam Kárpátalja kapcsán is megtette ugyanezt. Mivel a következő években szinte minden forgatókönyv szerint egy, az eddiginél jóval türelmetlenebb és nacionalistább Ukrajnában kell 150-200 ezer magyarnak élnie (kivéve, ha sikerülne kiharcolni egy működő autonómiát − önként ugyanis nem fogják adni, a biankó magyar támogatást utólag kiröhögnék, mint a szlovákok és románok), érdemes végignézni, meglehetős kommentárral, az ukrán narratívát.

Az ukrán történet (az idézetek egy Kárpátalját bemutató ukrán kiadványból valók) az „V-VII. században indul, Kárpátalja tömeges benépesítésével a prágai kultúra jellegeit viselő szlávokkal”. Az nem is kétséges, hogy a korban szláv népesség telepedett meg a régióban, az már annál inkább, hogy az tömeges lett volna. Kárpátalja túlnyomó része ekkor, és még évszázadokig, lakatlan őserdő volt, komolyabb települések az alföldi peremen alakultak ki. A következő gondolat még vitathatóbb: „VIII-IX. század(ban) a Rusz elnevezés terjed el a Felső-Tiszai lakosság körében”. Erősen kérdéses, hogy írásos források hiányában ezt honnan veszik, de legalább meg van alapozva: nem csak nagy tömegű, de a Kijevi Ruszhoz (ami nem orosz, hanem ukrán) kötődő lakosság élt a vidéken.

Szintén nagyon (túl) határozott gondolatnak tűnik, hogy „a IX. században új szláv fejedelemség alakul ki a vidéken, a legendás Laborc fejedelem vezetésével. Laborc fejedelemsége nyugaton a Nagy-Morvai fejedelemséggel, délen pedig a bolgár állammal volt határos. Erre az időpontra tehető a kereszténység elterjedése Kárpátalján. Már a IX. század 80-as 90-es éveiben a Nagy- Morva birodalomból elűzött Cirill és Metód tanítványai érkeztek a vidékre, ahol kolostorokat alapítottak, főként a nehezen elérhető hegyvidéki területeken. Ekkor Kárpátalja a Kijevi Rusz hatása alá kerül”. Mindebből leginkább a „legendás” kitételre érdemes koncentrálni, Laborc Anonymus teremtménye, személye semmilyen korabeli forrásban nem szerepel, mint ahogy állama sem. A lényeg ukrán szempontból az utolsó mondat: a térség a Kijevi Ruszhoz kapcsolódik.

Érdekes a magyar honfoglalás leírása: „A vidék történelmének újabb állomása a magyarok bevonulása volt a vidékre és Pannóniába a Vereckei-hágón keresztül (a Latorca-folyó mentén) Álmos fejedelem vezetésével 896-ban. (...) A XI. századtól kezdődően vidék fokozatosan beleolvadt az újonnan alakult európai ország, a Nagy Magyar Királyság területébe”. A valóság az az, hogy a magyarság a mai Kárpátalja alföldi részein már a honfoglalás után közvetlenül megtelepült, és a következő évszázadokban a szláv népességet szinte teljesen magába olvasztotta. A mai kárpátaljai ruszin-ukrán népességnek nem sok köze van a IX. században ott élt szlávokhoz.

A hivatalos ukrán történetírás a XI. és XX. század közötti évszázadokat is igyekszik „demagyarizálni”, és a térséget a mai Ukrajnához kötni. Az ukrán elképzelés szerint „egy ideig Kárpátalja egyes részei a Halicsi-Volinyi állam fennhatósága alá tartoztak”. Forrást erre nem találtam, rövid időszakokra, határmenti térségeket illetően, ez nem kizárható (fordítva viszont biztos, hogy Halics évtizedekig része volt a Magyar Királyságnak), de az nem kérdés, hogy a terület szilárdan a magyar állam (vagy Erdély) kezében volt 1918-ig. A helynevek, adóívek és más források alapján az is valószínűsíthető, hogy a mai Kárpátalja többségi lakossága a török háborúk végéig magyar volt. Ez nem jelenti azt, hogy a terület nagyobbik felén ne szláv többség lett volna – a ritkán lakott hegyvidéken, de az egybefüggő magyar etnikai régió túlnyúlt az Ungvár-Munkács vonalon, illetve a Tisza mentén mélyen benyúlt Técső és Rahó irányába.

Az ukrán forrásokban a magyar többségre utalást nem lehet találni, mint ahogy arra sem, hogy a mai Kárpátalja voltaképpen a török kiűzése után alakult ki. Ekkor a középkori galíciai kolonizáció indult újra, a korábbinál is nagyobb méretekben, és a szlávokon túl megjelent a zsidó lakosság is. Így szorult vissza (részben a frissen visszavett Alföldre való tömeges áttelepülés miatt) a magyarság Ungvár és Munkács környékéről is, és vesztette el többségét a térségben.

Az ukrán történelmi PR-gyárban, legalábbis annak alapfokán, a ruszin (azaz ukrán) kiállás Magyarország mellett a két szabadságharcban nem jelenik meg, még a magyarosítás is csak nagyon marginálisan. Mintha a magyar kapcsolat nem létezne, Kárpátalja csak lebeg valahol a Habsburg Birodalmon belül és várja a felszabadítást.

Az ukrán legendaképzésnek ez, az 1918 előtti időszakot érintő a része minden torzítása ellenére, ugyanakkor meglehetősen ártatlan, különösen, ha a szlovák és román „évezredes elnyomás” narratívával hasonlítjuk össze. A gondolatmenet egybitesen egyszerű: a magyarok hódítók, „betelepültek a földünkre”, sok rosszat ugyan hirtelenjében nem tudunk mondani róluk, de azért mégis idegenek az „ukrán földön”. De végül is mindegy, „győzött az igazság” és ez ma Ukrajna. Ahol az igazi gondok kezdődnek, az az 1939-44-es események értelmezése. Ugyanis itt közvetlen gyűlöletképzés folyik az ukrán nacionalisták részéről.

De erről majd a következő részben.