„'89 november 29-30-án kemény ütközésre került sor az írók és az új rendpárti hatalom között. A Tiszatáj brutális megfegyelmezésének ügye tiltakozó memorandumra késztette az írókat, amit Kiss Gy. Csaba olvasott fel. Eörsi [István] az elsők között felszólalva, keresetlenül közölte, hogy véget ért a hatvanas évek kompromisszuma. Majd Mészöly [Miklós] megkérdőjelezte az egész hivatalos  írószövetségi működést, a párt ellenőrző szerepét: − Az Írószövetségre nem elsősorban az íróknak, hanem a politikának van szüksége. Mi tudunk írni. − Ere óriási tapsvihar tört ki.” (225. o.)

Amellett, hogy politikai esszékkel beojtott memoár, memoár a rendszerváltásról és az odavezető utakról Lengyel László A szabadság melankóliája c. könyve; számvetés is, egy egy olyan megfáradt (kiszorult?) veterán személyes hangú krónikája, aki belső szemlélője volt a kolosszus térdre rogyásának – bár sokáig saját szemének sem hitt, feljegyzi, csak 1991 elején lett bizonyos, hogy valami visszafordíthatatlan folyamat szemtanúja.

„Nagyanyám története szerint  a fiatal Lukács Györgynek egyszer azt mondta barátja, Benedek Marcell: - Te Gyuri, tegnap éppen az ellenezőjét mondtad annak, amit ma. Lukács fölénnyel ezt válaszolta: - Marcikám, tegnapi gondolataimat a barátaimra hagyom.” (21. o.)

Nem tesz úgy, mint egy kívülálló, eleve már a legelején olyan intim pletykákat oszt meg, mely egyrészt családi örökség (szerzőnk, bár talán közismert, Benedek Elek dédunokája, B. Marcell unokaöccse); másrészt mint a rendszerváltó értelmiség egyik aktora, szinte haditudósítói részletességgel pillanthatunk bele olykor első, olykor második frontvonalába ennek a máig baljós, ferde illatokkal körülvett fogalomnak, a rendszerváltásnak egyes kulisszatitkaiba.

No nem afféle titkokról van itt szó, melyeket csurom izzadtan keresnének a mostanában felállt kutatóintézetek; csupán el nem hanyagolható részletekről, főleg persze Pozsgay holdudvarából és a korai értelmiségi összejövetelekről – és még a pártalapítások előtti frakciósodásokról (Monor, stb.). Amikor még olyan jeleneteket produkált a nekilendülő politikai forgószínpad, hogy Konrád vigasztalja a félreérthetően fogalmazó, majd a sarokban gubbasztó Csoórit, vagy hogy egyetértően reflektálnak Csurkára olyan nevek, mint Vásárhelyi Miklós vagy Kis János.

Aki szemtanúja volt a rendszerváltás népi-urbánus címkét viselő szellemi polgárháborújának, annak ez szinte elképzelhetetlen, aki fiatalabb ennél, annak pedig semmit nem mond − egy ilyen szituációért Shakespeare a fél karját is odaadta volna. Lengyel (velem együtt) nagyon szereti ezeket a sűrített pillanatokban megragadható, ikon- vagy épp karikatúraszerű jeleneteket.

Néha saját magát is kénytelen belefesteni a freskókba, néha nem kevés, ugyanakkor jogos szerénytelenséggel, pl. amikor még a Fidesz megalakulásának előestéjén maga Kövér László fordult hozzá tanácsért, hogy hogyan is kéne ifjúsági szervezet gründolni...

Persze nem csak sokgenerációs értelmiségi, családi helyzeti előnyéből (amely persze az átkosban néha inkább billog volt) fakadóan keveredett nagy nevek társaságába: az elmúlt évtizedek számos közéleti szereplőjének közeli kollégája volt évtizedeken át a Pénzügykutatónál. Már csak ezért sem vádolható elfogulatlansággal (pl.: „Surányi az ország legjobb csapatát hozza össze”); de én inkább az informális kapcsolatokra hegyeztem a fülem, pl. amikor Monoron Vargyas Lajossal közös reggeli zuhanyozás alkalmával beszéli ki Csurka előadását (138.o.)

Vitatható, provokatív idézetekben bővelkedik a könyv:

„Kopátsy, akinek mindmáig az a véleménye, hogy egy közepesen fejlett ország számára a demokrácia fényűzés, azt harsogta: − Nem veszed észre, nem veszitek észre, hogy maga a nép nem akar demokráciát! Munkát akar kenyeret akar, békét akar, nem emberi jogokat és parlamentet! Csakis egy tisztességes és okos, hatékony diktatúra hozhat konszolidációt és növekedést. A Kádár-rendszerrel nem az a baj, hogy diktatúra, hanem hogy nem hatékony.” (166. o., kora '80-as évek)

Igencsak sokszereplős történet ez az egész korszak, tucatjával sorolhatnánk a könyvben felbukkanó, a mai köztudatból esetleg már ki is kopott (megkopott), netán máig visszhangzó (némelyikre lengyeslászlósan mondhatnánk, helsingőri kísértetként itt ragadt) neveket: Hetényi István, Bihari Mihály, Pozsgay Imre és Aczél György, Nyers, Grósz és Medgyessy, Tardos Márton, Antal László, Csoóri Sándor, Gombár Csaba, Kis János, Hankiss Elemér, és így tovább. Egy mai fiatalnak a régmúlt ködébe vesznek már a korai 1980-as évek, a kor „nagy” nevei – legyen bármiféle patinájuk vagy legyenek bármily rozsdásak. Éppen ezért egy-egy beszélgetés, anekdota vagy csak felbukkanásuk történeti forrásértékkel ruházza fel a kötetet.

Friss hír: a rendszerváltás is vizsgafeladat volt az idei törti érettségin. Ez a kötet nyugodtan a kezükbe adható, már annak, aki képes egy sms-nél hosszabb mondatokat is értelmezni.

Mivel Lengyel nem az a szerző, aki mindent csak egyszer mond el, számtalan kötetének tartalma nem egyszer idéződik fel vagy utal rá ő maga; mégis az a benyomásom, talán ezúttal a legőszintébb, legkitárulkozóbb. Említi például kamasz lánya halálát, melyről átlagos médiafogyasztóként nekem fogalmam sem volt. Ugyanakkor a fecsegés sem áll tőle távol, nem csupán remek idézetekkel zsúfolja tele a könyvet. Őt is elkapta a Márai-láz. Vagy gyakran belecsúszik a kedvenc képes beszédeinek stílusába (fortinbrasozás stb.), ami nekem kissé idegesítő.

Még inkább az volt a kötet legvégén felbukkanó, szinte mártírkodásba átcsapó önsajnáltatás: egyrészt saját bennfentességét, szerepének súlyát hangsúlyozza a rendszerváltó értelmiségben és annak lappiacán („a 2000 saját lapom volt”), felsorolva, hány meg hány médiában volt szinte otthon. Majd alig pár bekezdéssel később azt fájlalja, hogy miképpen szorult a perifériára, miután egyszer hogy-hogy nem, be talált olvasni Kis Jánosnak és a komplett SZDSZ-nek (valami affélét, hogy lila ködben fellegjárók és sosem lesznek tömegpárt); mire páriává lett a közéletben, mindenhonnan kiszorult, éppen csak kilövési engedélyt nem adtak rá... Tegye fel a kezét, akinek emlékezete szerint akadt legalább egy olyan nap ezekben az években, hogy egyik médiafelületen sem lógott egy kinyúlt, szürke kardigán, benne egy okosan gesztikuláló, lenőtt hajú entellektüellel.

Fejesek
(via nol.hu)

Bár szükségszerűen fenntartásokkal kezelendő, de abszolút érdemes olvasmány Lengyel László könyve, különösen egy olyan időszakban, amikor a friss politikai „szakirodalom” Zuschlag börtönmemoárjától Ferenczi Krisztina Narancsbőrén keresztül G. Fodor G. kinyomtatott („Látjátok!”) blogjáig terjed.  

És nem csak figyelmet érdemel, de tiszteletet is. Eléggé őszinte hangon mesél a rendszerváltó értelmiségünkről. Nem ájulunk el szókimondásától és értelmiségi önkritikájától, de ha összevetjük a nyíltságát azzal, ami a Mozgó Világ és a Galamus-féle csoportok, khm, önreflexivitását jellemzi, a maga normális hangjával egyenesen forradalminak nevezhető Lengyel friss könyve a közbeszéd terén.

A legvégére hagytam kedvenc idézetemet: éppen Stendhalt idéz, aki megfigyelte, mivé lettek fiatal pályatársai a sűrű francia rendszerváltozások forgatagában; majd lábjegyzetben Eörsit idézi, s innen átadom a szót:

„...álljon itt egy részlet Eörsi kegyetlen iróniával írt cikkéből a Lukács-tanítványok kapcsán. 1986-ban olvashattam Krassó Miklós halálakor: Krassó 1983-ban egy londoni étteremben gondterhelten mesélte, hogy Heller Ágnes és Fehér Ferenc alighanem megneheztelt rá Heller ugyanis nosztalgikus beszélgetést akart folytatni vele az ötvene évek elejéről, amikor a pár megmaradt Lukács-tanítvány még összetartott, szinte testvéri szeretettel és bizalommal. »Miféle bizalomól beszélsz?« − kérdezte Krassó. »Én például a legfontosabb dolgokról egyetlen szót sem beszéltem veletek.« − »Például?« − »Például  a Rajk-perről. Én már 1949-ben, a per közvetítését hallgatva rájöttem arra, hogy az egész egy  nagy hazugság (...)« − Heller indignáltan megkérdezte, miért nem beszélt vele erről abban az időben. − »Hogy miért nem? Hogyhogy miért nem? Mert feljelentettél volna« − válaszolta Krassó.”