A választás előtti utolsó héten a Mandiner különböző irányultságú, meghatározó magyar véleményformálókhoz fordult, rövid, tömör válaszokat kérve tőlük egy kérdésre: hogyan értékelik a 2010-2014 közötti ciklust? Válaszaikat a napokban közöljük.

*

 Lánczi Tamás: Csak a Fidesz

Négy évvel a 2010-es választások után ismét a Fidesz a választások fő esélyese. Sőt, nem kizárt, hogy ismét 2/3-ot szerez a törvényhozásban, amire nem találunk példát a II. világháború utáni Európában. Ha valaki beszélgetett mostanában nyugati újságíróval, akkor két dolgot tapasztalhatott: a rosszallást és az értetlenséget, amiért a magyarok ragaszkodnak egy ilyen megátalkodott párthoz. De ugyanígy viszonyul a kérdéshez a magyar baloldali értelmiség is (a kettő között nyilván van összefüggés), és ők talán még kevésbé értik, hogy miért vezeti a Fidesz közel nyolc éve a pártok népszerűségi listáját. A Lukács György köpönyegéből előbújt értelmiség és fiatal követőik továbbra is kitartanak az aufklerista baloldal világmagyarázata mellett, ti. a magyarok − a baloldal minden igyekezete ellenére − sem tanultak meg késsel-villával enni és atavisztikus vonzalmat éreznek az olyan, általuk meghaladni kívánt dolog iránt, mint család, nemzet, nagyság, tekintély vagy egy erős vezető.

Annak, hogy a Fidesz egyedüli rendszerváltó pártként nemcsak fennmaradt, de egyenesen a magyar grand old party lett, egyfajta természetes választás, annak azért persze mélyebb okai vannak, mint a baloldali értelmiség gondolja.

Kezdjük onnan, hogy a Fidesz negyed évszázada építi a mögötte álló politikai közösséget. Azt is megértette, hogy egy közösséget a bizalom tart össze, amely megszerzéséhez idő és áldozatvállalás szükséges. Nem bemenni ’94-ben a koalícióba, kiállni a határontúliakért, amikor az nem hozza, hanem viszi a szavazatot, kiállni azokért és megbocsátani azoknak, akik táboron belül politikai hibát vétettek − nos, erre csak a Fidesz volt képes az elmúlt huszonöt évben. A Fidesz így ma az egyetlen párt, amelyről többé-kevésbé tudni lehet, hogy mit akar csinálni és azt képes is megvalósítani.

Ezzel szorosan összefügg, hogy a Fideszt fertőzte meg legkevésbé korunk népbetegsége, a cinizmus. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne viselkedne olykor cinikusan, vagy ne lennének a soraikban cinikus emberek. De azt talán még Orbán ellenfelei is elismerik (legalábbis a józanabbja), hogy az általa épített politikai tömböt összeköti a közös célokba vetett hit. A cinikusok tábora persze pátoszosnak, avíttnak, álszentnek bélyegzi ezért a jobboldalt, és izzó szenvedéllyel próbálja leleplezni, hogy a Fidesz sem jobb a vetélytársainál. Nem veszik figyelembe azonban, hogy a politikában mindig versenyelőnyben lesz az, aki hisz valamiben, mint az, aki nem. Én nem vitatom, hogy a baloldalon is léteznek elkötelezett emberek, akiknek szilárd elveik vannak, de a dolog úgy áll, hogy egy elv mindaddig nem tekinthető elvnek, amíg nem hoztál érte áldozatot.

Ezzel szorosan összefügg az ambíció kérdése. A baloldal évtizedek óta kóros ambícióhiányban szenved. Az ugyanis nem tekinthető ambíciónak, hogy érjük utol a Nyugatot. Ez legfeljebb a kelet-európai kisebbrendűségi érzés leküzdésére tett szomorú kísérlet.

És persze ambíciója nem intézményeknek, nem elvont dogmáknak, hanem embereknek van. Egész pontosan hús-vér politikai vezetőknek. A baloldal persze ezt is tagadta egészen addig, amíg rá nem talált Gyurcsány Ferencre, aki azonban a sikeres kilövést követő pályára állás közben úgy robbant fel, hogy lehulló roncsai az egész Kárpát-medencét beterítették. A baloldal azóta is kísérletezik egy Orbán-szurrogátum legyártásával, de mint mindent, ezt is technikai módon közelítik meg. És itt érkezünk el a lényeghez: a politika ugyanis nem technika. Egész pontosan fogalmazva: nem csak az. És mindaddig, amíg ezt a Fidesz képes lesz észben tartani, addig jó eséllyel fogják újraválasztani.