Non omnis moriar

Nyáron beszéltünk utoljára. Tervekről, doktoriról, menetrendről, aktuális külpolitikai kérdésekről. Akkor is, mint mindig, minden külpolitikai eseményről tudtál, a legutolsó részletekig, vérbeli profi módjára. Megbeszéltük, hogy tavasszal munkába kezdek és befejezem a doktorim. Mindig ez az átkozott halogatás... Aztán Te már nem halogattad többé és másként döntetett...

Azt hiszem, az a sok év 1998-tól, amit diákodként veled, melletted tölthettem az egyetemen és a Budapest Analyses-ben, sok mindenre megtanított. Köszönettel tartozom Neked, hogy a meghatározó külpolitikai elemző értelmiséget megismerhettem általad. Személyiséged, világlátásod, életfilozófiád, gondolkodásod és életed apró kis körei, mind-mind leckék százaival bírtak, és soha sem tudtam igazán, hogy megütöttem-e azt a bizonyos mércét.... Olyan helyekre engedtél be, vontál be, vonódtam be, ami nem sokak számára adatott meg Veled kapcsolatban. Egy talány voltál sokaknak, megközelíthetetlen, és elintézték annyival, hogy „hát igen, Szudán...” De a történet nem ennyi és nem is erről szólt csupán. Sokmindent lehet a borzalmakra fogni, de ebben Te is benne voltál.

Nem gondoltam volna, hogy most kerül arra sor, hogy számot vessek az együtt töltött évekkel. Nem, mert még nem lett volna itt az ideje... Azért sem, mert új életet kezdtél, és ebben az új életben boldognak láttalak, feleségeddel, kisfiaddal, és önmagaddal. Nyáron olyan életért küzdő Gazsit láttam, akit annak előtte soha. Ez megnyugtatott. És ezt meg is írtam Áginak...

Tudom, hogy évek szerint 56 éves voltál, de a megélt élmények megbetegítettek, megöregítettek. Nehéz, komoly betegségekkel küzdöttél nap, mint nap, de az egyetlen panasz annyi volt, hogy vas tested miatt nem fog rajtad semmi. És kajánul nevettél a halál szemébe... Csaba halála után sok mindent átértékeltél, igaz, nagy veszteség volt számodra. Bár remélem, most jól mulattok rajtunk és szikrázó kritikával illetitek ezt a mai magyar külpolitikát, nem kímélve senkit, hiszen az értékeket Ti választottátok szabadon.

Most mégis próbálok Veled beszélgetni, mégérteni. Megérteni azt a fiút, aki elindul a Partiumból, a szabadság kis köreiből, küzd egy diktatúrában, kettős szorításban, magyarságért, jogokért, szabadságért, egyenlőségért. És persze életedért, hiszen tüdőbetegséged majdnem elvitt. De akkor még nem jött el a Te időd. Még számos feladat várt rád. Aztán Magyarország. Határon túli politika, státustörvény. Majd Szudán-rapportőr...

Soha nem voltál előtérben. Nem szeretted a túl sok figyelmet, a reflektort. A magamutogatást, az értéknélküliséget. A világmegváltó gondolatokat vagy a gondolkodás nélküli üres frázispuffogtatást. Nem, Te mindig alapos, körültekintő, ideákkal rendelkező realista voltál, éppen ezért sokszor pesszimizmusod nyomta rá bélyegét elemzéseidre. Nem kellett kompromisszumokat kötnöd. Olyan lehettél, aki lenni akartál. Szabad. Mindig is kérdeztem, hogy miért nem vállalsz kormányzati szerepet. Erre azt a választ adtad, hogy a kormány más értékeket választott, és ezzel Te nem tudsz azonosulni. Elváltak útjaitok. Megrendített, mert számomra ez azt jelentette, hogy a valódi értékekre nincs igazán garancia...

Iskola voltál a külpolitikában, alapos elméleti háttérrel, megélt és átélt gyakorlati tapasztalattal, világos értékkategóriákkal, megalkuvást nem tűrő szakmaisággal.

Ahogy az egyetemen is világos volt mindenki számára, hogy magasak az elvárások nálad: a külpolitika komoly mesterség, napi rutinok kialakítása, elemzőképesség nélkül ne adja senki fejét ilyesmire. Sokan nem is vállalták. Sőt, hírhedt volt véleményed az EU-ról. Emlékszem, szakdolgozati témát és témavezetőt elkeseredetten kereső diákokra, akik valami furcsa oknál fogva Téged találtak maguknak, majd Te szenvtelenül közölted, hogy olyan átmeneti intézményekkel, mint a Szovjetunió és az Európai Unió nem vagy hajlandó foglalkozni. Vagy az a felháborodott és megvető kérdésed arra a felvetésre, hogy valaki az EU külpolitikájáról szeretett volna valamit írni, hogy „miért, olyan van az EU-nak?”

Az EU-ról sokat vitáztunk aztán... Sajnálom, hogy már nem folytathatjuk...

Jól emlékszem arra a mélyvíz-helyzetre, amikor pusztán azért, mert szerinted olyan, hogy globalizáció nem létezik, az éppen frissen megalakított „Globalizáció” című kurzust könnyedén átengedted nekem, elsőéves doktorandusz hallgatónak, hogy csináljak vele, amit gondolok, mert ez úgysem ér semmit. Persze én komolyan vettem, mert nem mindenben értettem Veled egyet, és becsülettel felkészültem a féléves kurzusra. Azóta is óriási élmény, tanulság a párbeszéd alapú oktatási módszer, mivel amit mondtam, mindent megcáfoltál, megkérdőjeleztél 80 hallgató előtt; én pedig küzdöttem, hogy az általam felvázolt elméleteket, megvédjem. Nagy kaland volt.

Aztán jött a Budapest Analyses 2002-ben. Ez már nem egyetemi kutatókör, hanem az akkori ellenzék külpolitikai háttérintézménye volt. Azóta három tagja elment a szűk körből: Körmendy István, Lőrincz Csaba, és most Te, Bíró Gazsi. Az Analyses-ben értettem meg a törésvonalakat, a külpolitika személyiséghez kötődő érzékeny és törékeny természetét, a profi elemzés írását, az együttgondolkodást, érvelést, realitást és az interpretációk sokféleségét. Az Analyses-ben mindig is mindenben a kritika hangja voltál. És ahogy nem tetszett az irány, egyből háttérbe húzódtál, kivonultál. A vitákat sokszor ki sem állhattad. Beletörődött rezignáltság, a cselekvőképesség hiábavalósága, a „semmi sem változik” érzése. De mégis, mindig volt benned egyfajta kettősség, végletesség és azonnaliság, szabadság és gúzsbakötöttség.

Ahogy számodra a legfőbb érték az árva gyermekek arcán legördülő könnycseppek megakadályozása volt. „Ez az igazi érték!” − mondtad. Szabadságod most már megvan. Isten nyugosztaljon!

És kérlek, ne engedd, hogy kisfiad arcán az a könnycsepp sokszor legördüljön!

Gertrud