„RIP... Kill those fascists once for all”; „God bless socialist Golden Dawn and Hellas! Pavlos Fyssas was enemy of the people of Greece” – két komment Killah P, vagyis Pavlos Fyssas egyik száma alatt a YouTube-on. Két hozzászólás, amiket a hozzászólók hite szerint két ellentétes világnézet nevében írtak. Valójában persze a lényeg ugyanaz: embereket azonosítani bizonyos tulajdonságokkal, nézetekkel, biológiai jegyekkel, majd utóbbiak ellen menetelve háborút indítani – nem az eszme, hanem az állítólagos képviselője ellen.

Pavlos Fyssas antifasiszta görög rappert szeptember 18-án ölték meg: a szélsőjobboldali Arany Hajnal szimpatizánsa által elkövetett gyilkosságban valószínűleg segédkezett a párt egyik tagja is. Fyssas 34 éves volt. A gyilkosságot ugyanakkor elítélte az Arany Hajnal is, kijelentvén, hogy semmi közük a történtekhez. Közük persze akkor is lenne, ha nem a párt szimpatizánsa gyilkolt volna, de erről később.

November 1-jén az Arany Hajnal athéni irodája előtt lelőttek két fiatal párttagot, egy harmadikat pedig megsebesítettek. A gyilkosságot a Népi Forradalmi Harcosok Erői nevű baloldali-anarchista csoport vállalta magára, kijelentve, hogy „a bosszúból elkövetett fegyveres támadás a kezdete a nép azon hadjáratának, amelyben az Arany Hajnal neonáci söpredéke oda kerül, ahová való: a történelem szemétdombjára”. Mint írták, ekként akarták megbosszulni Fyssas halálát.

Utóbbi kapcsán vita bontakozott ki egy punk ismerősöm Facebook-oldalán. „Fasza” – így kommentálta a hírt, majd később hozzátette azt is, hogy „egyszerűen nem tudom emberszámba venni az ilyen csoportokhoz tartozókat”. Voltak, akik egyetértettek vele, mások inkább azzal a hozzászólóval, aki azt írta: „ilyenkor hol van az élet tisztelete, meg a szabadabb világ faunája? az eszme irtandó, az ember nem.”

Ez a beszélgetés is pontosan rámutatott arra a problémára, ami Görögországban már a legborzasztóbb formájában jelentkezik, míg nálunk szerencsére jóval mérsékeltebb a konfliktus. Létezik ugyan már egy Magyar Hajnal nevű párt, ami a görög Arany Hajnal mintájára szerveződött, és hasonló nézeteket is vall, de egyelőre még a „mainstream radikáljobb” sem veszi túl komolyan a kezdeményezést.

A permanens polgárháborús helyzetben kibékíthetetlennek tartott eszmék mentén hadakoznak az emberek, azonosítva a másik által vallottakat magával a szemben álló féllel. A harcok mindig szavak szintjén kezdődnek, és mindig az ellenség megnevezése az első. „Kommunista”, „náci” – e jelzők napjainkban elsősorban arra szolgálnak, hogy az egymással szembehelyezkedő oldalak igazolják a másikat illegitimitását, és létharcként fogják fel az ellenük való küzdelmet. A másik fél nem saját meggyőződése szerint akar jobbítani az országon, hanem tönkre akar tenni mindannyiunkat – nagyjából ez az üzenet. Ma Magyarországon mind a kormányzó párt, mind a baloldali ellenzék ezen gondolat mentén próbálja megnyerni híveit. Mi sem vagyunk a legjobbak, de nézd meg az ellent, ő tényleg a vesztedre tör! „Együtt tették tönkre az országot”; „Magyarország nem bír ki még négy év Fidesz-kormányzást” – ezek a mondatok ugyanúgy olcsó szavazatszerzésre, vagy -megtartásra hajtanak. Magyarország nincs tönkretéve, és sok mindent kibírt már ezer év alatt, és még mennyi mindent fog kibírni. De sokkal kényelmesebb, ha az ellenfél szerintünk egyenesen a létünkre tör, hiszen így mi lehetünk szabadságharcosok.

„Az egyik oldal terroristája a másik szabadságharcosa” – hangzik el egy izraeli-palesztin viszonyt bemutató dokumentumfilmben, és nagyjából ez is a helyzet. Nyilván lehet árnyalni a dolgokat, de Görögországban is ezt láthatjuk: ki így, ki úgy tekint a brutális gyilkosságra. És mindig a másik fél a szélsőséges.

Bár itthon a radikáljobb is bőszen szélsőliberálisozik egy ideje, a leggyakrabban nekik jut ki szélsőséges jelzőből. Párbeszéd természetesen nincs „nácikkal”. Ahogy Kálmán Olga 444-es portréjában is olvashattuk nemrég: a műsorvezetőnő „nem ül egy asztalhoz szélsőjobboldaliakkal”. Hogy magának készíti-e a műsort, vagy a nézőknek, az ő dolga; viszont tényleg nem fogom sosem megérteni, mi értelme van ennek. A nézők majd azt fogják hinni, hogy nem létezik a Jobbik? Nem inkább csak szexibb lesz a párt a felületes médiafogyasztók szemében?

De a lényeg nem ez, hanem a média és a politika világának felelőssége az állampolgárok iránt. „Helyes, ne legyen a nácikkal párbeszéd” – bólintanak sokan, majd elhatározzák, hogy maguk sem szólnak többet a szomszédhoz, aki legutóbb azt mondta, ő bizony a Jobbikra szavazna. Ez ma igen gyakran megtörténhet, amikor ugyanúgy kérjük számon barátainkon, ismerőseinken kedvenc pártja viselt dolgait, mint a párt politikusain. Összevonjuk a szemöldökünket, ha Schiffer András beszélgetni merészel jobbikos képviselőkkel, majd kimegyünk tüntetni, és bőszen kiabáljuk a másik magyar embernek, hogy „náci”, hogy „komcsi”, hogy „hazaáruló” és hogy „fasiszta”. Aztán egyes politikusok már a gyanús ügyletek kivizsgálását is vonakodnak jobbikos képviselőkkel közösen követelni  – miközben előkerül egy másik ellenségkép, a „drogos pesti firkászé”.

Pedig a jobbikos politikussal is van miben egyetérteni, mint azt a mellékelt ábra is mutatja. Sőt, adott témában ki lehet egyezni a szocialistával, de még az „álcivil liberószervezettel” is. Erről írja Tóta W.: „Időbe telik feldolgozni, hogy nem fekete és fehér a világ, hogy lehet igaza a szocinak és a turulistának is olykor. És hogy a vitáink mellett is meg tudunk egyezni néha, és nem akarjuk állandóan lámpavasra húzni, aki mást gondol.”

Mert háborúzni nem muszáj. Egyes politikai kérdésekben is dűlőre lehet jutni jobbikosokkal, fideszesekkel, MSZP-sekkel vagy bárki mással – nagyon sok dologban pedig egyáltalán nem is kell. Török Gábor szerint azonban „ma nincs semmi: sem szakmai, sem civil, sem baráti, sem semmilyen. Itt még az ellenerő is csak politikai lehet.” Görögországban ma – úgy tűnik, – tényleg egyre látványosabban nincs semmi. Hallgatom Fyssas, vagyis Killah P dalait: a szöveget nem értem, meglehet, nem is értenék egyet vele, de maga a zene kimondottan tetszik. Nincs felesleges nyáladzás, mint sok hazai rapper esetében. És a zene valószínűleg attól még ugyanúgy tetszene, ha érteném, miről rappel Fyssas. Akinek családja volt, kedvenc filmje, nőideálja és zenész példaképei. Miként nyilván a meggyilkolt Arany Hajnal-tagoknak is. Valakiknek ők csak nácik voltak és baloldaliak „Ellenségek” – ahogy a valós háborúban sem gondolunk bele, hogy akire épp lövünk, annak is ugyanolyan álmai, reményei, félelmei és távol maradt szerettei vannak. Valahogy sokkal egyszerűbb kimenni, és üvöltve nácizni meg komcsizni. És ha nincs hová fokozni a vitát, meghúzni a ravaszt.

Közben pedig egyre csak pusztítjuk létfeltételeinket.

*

(A képen a Fegyverszünet karácsonyra c. film egy jelenete látható)

(A szerző a Vs.hu munkatársa)