Most, hogy engem is bëlgának titulált a Spiler.info, muszájnak éreztem, hogy írjak a tizenöt éves zenekar új lemezéről. A Bëlga 2002-ben úgy robbant bele a 11 éves világomba, mint semmi korábban. Addig egy-két kimásolt Dire Straits- meg eredeti Republic-kazi jellemezte a családi nyaralások első pár, autóban töltött óráját. Legtöbbet talán a Republic és Cseh Tamás közös lemezét hallgattuk. Aztán édesapám meghallotta a Petőfin a Húst, és nem volt megállás. Onnantól kezdve úton-útfélen a Majd megszokod bömbölt, aztán a Jön a Gólem: jókat kacagtunk a trágárságokon, és ilyen ártatlan életkorban még azt is komolyan vette az ember, hogy egy rendes Bëlga már nyolckor csicsikál.

Én is öregedtem azóta kicsit, meg a bëlgások is. Közhely velük kapcsolatban, hogy a színvonal csökkent az elmúlt években. Én is így érzem, az első két lemez után kissé el is vesztettem a fonalat, de mindig találtam egy-két hallgatható, nem egyszer pedig pár egészen kiváló dalt. 2010-ben például négy lemezt nyomtak ki egymás után, az érdekes kísérlet volt. A tavalyi lemezről nem sok minden maradt meg nekem. A Recordernek adott interjújukból az is világos, hogy erre – mármint mondjuk az én vagy mások véleményére – ők magasról tesznek, egyszerűen szeretik csinálni, amit csinálnak. Jól teszik.

Az új lemez a keresztségben a Sanyi nevet kapta. Jó cím, jelzi, hogy tök mindegy, mi egy lemez címe. Akár Sanyi is lehet. Remélem arról a Sanyiról lett elnevezve, aki végül vagy lenyomta az adzseszkót, vagy nem. A Sanyin az folyik, ami egy Bëlga-lemezen szokott: Bauxit teljesen őrült vakerolása, Még5 higgadt bérgyilkos-hangja és Tokio – hát igen, Tokio. Az ő jelenlétét sohasem értettem igazán. A háttérben pedig ott zenél Titusz. A szövegek nagy százaléka továbbra is teljesen hétköznapi dolgokkal foglalkozik. Talán túl hétköznapiakkal: ha ezt összepárosítjuk az egyre vérszegényebbnek tűnő zenei ötletekkel és a lassan mindhárom rapperen kórosan eluralkodó vidékiproli-hanghordozással, akkor érezhetjük, hogy milyen irányban halad ez a kritika. Kicsit úgy éreztem pár hallgatás után, mintha az Irigy Hónaljmirigy egy nagyon jó lemezét hallanám. Vagy az Irigy Hónaljmirigy és a Bëlga közös lemezét.

Különösen szórakoztató, hogy a lemez egyes dalai párhuzamba állíthatóak régebbi dalokkal. Rögtön a nyitódalról, a gagyi rap-párbajok világát idéző ëMC-ről eszembe jutott a Hello az első lemezről. Utóbbit a mai napig mesterműnek tartom: a tantrikus-, a diszkós- meg a gengszterrapper ontológiailag három különböző síkon vívott, tökéletesen értelmetlen párbajához még Sickratman éneke társult, aki a pocokarcú fiúnak adott tanácsokat. Az ëMC-ről nem tudok ilyen mély elemzést adni, mert tökéletesen hidegen hagyott.

A lemez rögtön a következő dalban el is éri az első mélypontját, a Tini rock ugyanis pont annyira értékelhetetlenül gyenge, mint a tinirock általában. Talán ez is volt a cél. A harmadik darab címe Gyarmat, a törzsi ritmusra előadott Békemenet-paródia jól ragad a fülbe. A következő három dalt szívesen át is ugranám, annak ellenére, hogy a Rímálom az Elm Utcában című öncélú rímmaszturbáció, hogy „itt a három Szókratesz, ki rímeket a szókra tesz”. A VIP a borzalmas Bëlga-dalok állatorvosi lova. Nem akarok belemenni, hogy vajon mit parodizál, hallgatni mindenesetre rossz. A Bezzeg régen az Az a baj mintájára mantrázza a bezzeg régennel kezdődő mondatokat. Csak úgy hatszor unalmasabb. Ráadásul végig azon gondolkozom közben, hogy olyan ez kicsit, mint létrehozni egy Orbán-rajongó kamunyugdíjast Facebookon és viccből nyomni a mantrákat: így is csinálják elegen igaziból is.

A Sok pénz kőne újabb mélypont a lemezen, a cím szerintem mindent el is mond róla. A mélyből azonban rögtön a csúcsra törünk: a Dugóban volt az egyetlen „dal”, amit sokadjára is végigröhögök. Azért az idézőjel, mert ugyan egy távoli rádióban végig szól a zene, valójában csak a szövegelés megy. „Elnézést hogy ilyen magas fokú sudribunkó vagyok” – ezt használni is fogom mostantól. A következő, lakótelepről szóló dolog megint érdektelen: rég tudjuk, többek között a bëlgás fiúktól, hogy a magyar ltp-k nem gettók. A Zsolti a Béka harmadik része következik: lassan megértem, hogy a Bëlga tényleg nem parodizál, hanem eggyé válik a témáival, ez például pont annyira volt jó, mint egy Transformers-film, tehát rossz volt. Három gyors dal következik, a Szaros senkiből egy szót sem értek, gondolom a pankokról szól; a Kezdjük újrát meg akkor sem hallgatnám meg még egyszer, ha fizetnének érte. A Munkát keresek megint olyan triviális, mint a Sok pénz kőne, kicsit hiányzik belőle az ötlet, kicsit IHM-szaga van.

A 15 év az első dal, ahol a dallamra kapom fel a fejem: a refrént imádom, de ismerős valahonnan. A vidékiproli-hanghordozásért itt már jár a bünti, mert rohadt idegesítő. A Kolbin is igencsak felhúztam magam: reggae-alap, de a füves cigi helyett az örök, a félretehetetlen, a megkerülhetetlen kolbászról van szó. Nem, nem a borról, olyat már csináltak; ez most gyakorlatilag hasonló, csak kolbász van benne. Kolbász. Na mindegy. Zárjuk is ezzel, nem ejtve szót az utolsó dalról. Nem érdemes.

Olyan ez a Sanyi, hogy majd megszoktam. Meghallgattam egyszer, utáltam. Meghallgattam még egyszer, egy szemernyit sem változott a véleményem. Nekiálltam cikket írni róla, de miután a Bëlga romló minőségének öt okát is összeszedtem, kitöröltem a fenébe az egészet. Ez nem érdekli se őket, se a koncertjeikre látogató közönségüket, de igazából még engem se. Meghallgattam harmadszor, negyedszer, ötödször és megszoktam. Nem mondom, hogy kifejezetten kíváncsi lettem a zenekar következő tizenöt évére, vagy hogy valaha elő fogom még venni ezt a lemezt. Nem fogom.

És még egy dolgot hozzá kell tennem. „Elnézést hogy ilyen magas fokú sudribunkó vagyok”.