Egy zsenire emlékezünk: 400 éve, 1613. október 23-án választotta a kolozsvári országgyűlés Erdély fejedelmévé Bethlen Gábort, aki ezt meghálálva, nem csak Erdély legnagyobb uralkodójává, hanem a magyar történelem egyik leginkább tiszteletre méltó személyiségévé is vált.
Manapság alig beszélünk róla, az iskolában persze megtanítják az évszámokat, a békéket, látjuk a 2000 forintoson, ahogy tudósaival beszélget, ám a közgondolkodásban nincs benne. Pedig Bethlen zseni volt. Született politikai tehetség, aki egy szétdúlt országot kiemelt a káoszból. Korát meghaladó gazdaságpolitikával rendbe tette a pénzügyeit, majd úgy tette a kicsiny Erdélyt európai tényezővé a harmincéves háború forgatagában, hogy „földjét idegen lovak lába nem taposta”. De olyasmit is tudott, amit korában és azóta sem sok magyar politikus: reálisan felmérve országa és a maga lehetőségeit, le tudott mondani személyes ambícióiról. Pusztán a lehetőség ellenére sem koronáztatta meg magát, mert hazája, a három részre szabdalt Magyarország érdeke ezt kívánta.
Bethlen nem készült fejedelmi pályára, a török támadás után a királyi Magyarországról leszakított keleti országrészben, az Erdélyi Fejedelemségben sem számított kiemelkedőnek családja. Ráadásul apja halála után birtokait is elkobozta az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond. Az 1580-ban született ifjú azonban hamar kitűnt a gyulafehérvári udvarban, eszes volt, gyorsan tanult. Rengeteget olvasva képezte magát, majd egyre elismertebbé válva követte fejedelmét, amíg tehette. Amíg nem fogott olyan vállalkozásba a 15 éves háború alatt, ami Bethlen megítélése szerint Erdély romlását idézi elő: az egyoldalú Habsburg-párti politikába, a vazallus államot uraló török ellen.
Ekkor vált Bethlen Gábor az Erdélyt megosztó két nagy párt egyikének, a „törökösöknek” az elismert alakjává. Felismerte, hogy a kicsi ország csak a két nagyhatalom közös akaratából, mintegy köztük ellensúlyozva lehet életképes. Pedig szíve mélyén gyűlölte az országot hódító oszmánokat és élete végéig kereste az utat a darabjaira szakadt egykori nagyhatalom, a középkori Magyarország helyreállítására. Bethlen három fejedelmet segített a trónra. Támogatta Székely Mózest a rémuralmat teremtő császári hadvezér, Giorgo Basta elleni fellépésében; komoly érdemei vannak Bocskai török általi elismerésében; és mindenben segíteni igyekezett a nagy ígéretként elkönyvelt Báthory Gábor uralkodását. Ám amikor Báthory emberileg és politikailag is alkalmatlanná vált a neki szánt szerep betöltésére, akkor és csakis akkor döntött úgy, hogy a kiút ő maga lehet, ami török támogatással meg is valósult 1613-ban. Erdélyország fejedelme lett.
Bethlen született vezető volt. Rendet tett a feldúlt Erdélyben és korát megelőzve egyfajta rendi abszolutizmust vezetett be. A kiterjedt fejedelmi birtokokra, személyes tekintélyére és főleg zseniális, gazdaságélénkítő pénzügyi lépéseire támaszkodva megszilárdította a fejedelmi hatalmat. A kincstár növekvő bevételeiből modernizálta a hadsereget, pompázatos udvart alakított ki Gyulafehérváron, de futotta oktatásra és a tudományokra is, ahogy Madarász festményén láthatjuk. Az élete végéig sokat olvasó, művelt fejedelem káprázatos könyvtárat hozott létre, amit a kortársai Mátyás corvináihoz hasonlítottak. Erdély békében virágzott és az egykori királyi Magyarország keleti, kicsit elmaradott tartományából lassan talán tényleg Tündérkertté vált. Azzá, amiként ma is tekintünk Erdélyre. Egyszerre tájként a térben és a lelkünkben. Erdély már Bethlen életében is igazodási ponttá vált a kortársak számára is: nem csak politikai, hanem erkölcsi értelemben is. Ebben segítette Bethlent a korban kialakuló és általa is kihasznált szellemi áramlat, a transsylvanizmus is, amely Erdélyre – bizonyos fokig máig hatóan – mint önálló entitásra, önálló államra tekintett.
A jó fejedelem soha nem tévesztett célt: a kitörő nagy európai háborúba, a harmincéves háborúba úgy kapcsolódott be 1619-ben, hogy széles protestáns szövetségi rendszert hozott létre; támogatta őt (de Bethlen kérésére nem katonákkal) a török; és nem utolsó sorban a királyi Magyarország rendjei is segítségül hívták a vallásszabadság védelmében. A kortársai sem tudták mindig követni Bethlen diplomáciai húzásait, mi is csak sejtjük, hogy valamiféle olyan államrendszeren dolgozott, amely később majd sikerrel tudja kiszorítani az ősellenség törököt és képes lesz helyreállítani Magyarország egységét. Bár a három hadjárata a szövetségesei veresége miatt csak részsikereket hozott, eredményei nem elhanyagolhatóak. Erdély akkor élt békében és gyarapodott minden értelemben, amikor Európában véres vallásháborúban öldökölték egymást a felek, és amikor ugrásra készen várta az újabb hódítási lehetőséget az Oszmán Birodalom Magyarország szívében.
Bethlen emberileg is példát mutatott, századokra előre. Megszerezte a koronát, királlyá választotta a besztercebányai országgyűlés, ám nem koronáztatta meg magát. Mert ezzel kiszolgáltatta volna az ország egészét a törököknek. Tudta, mikor van az ideje a személyes ambíciók megállításának, mikor kell egyet visszalépni, ha az ország érdeke ezt kívánja. Igazi emberi mivoltát itt mérhetjük le igazán.
A magyar lélek fogékony a „jó király” keresésére. Történelmi személyiségeinket ennek fényében nézzük. Szent István, Mátyás és tulajdonképpen Kossuth is ennek az ikonsornak a tagja. Keressük ezt az eszményképet olyanokban is, akik alig, vagy egyáltalán nem érdemlik meg ide helyezésüket. Bethlen azonban emlékezetünkből félig kiesve, nem tartozik közéjük. Pedig talán az egyik legnagyobb volt mindőjük közül. Ám a 20. századi tragédiáinkba bezáródó történelmi emlékezetünk nem lát mélyebbre saját keservénél. Miközben jót tenne egy ilyen emberi nagyság példája. Aki olyan korban képezte magát és lett népe egyik legműveltebb emberévé, amit még a kortársak is a magyar romlás évszázadának tartottak. Aki nem csak másokon tudott úgy uralkodni, hogy azt Erdély aranykorának tartsák, hanem magán is, ha a közjó úgy kívánta. Birtokában volt a koronaláda, ám nem nyúlt utána, mert hazája érdeke mást kívánt.
Halála után Erdély addig virágzott, amíg uralkodói a Bethlen Gábor által kijelölt utat járták. Ahogy letértek róla, égtek a gyulafehérvári könyvtár világhíres, tudást felhalmozó könyvei.
